A tavasz vége lehetett, vagy talán már nyárelő is, amikor a sárgarózsa megnyitotta barátságos fogadóját. Úgy is mondhatnánk, hogy szállóját. Igazi szálló volt, mert szállva jött az első vendég. Az erdei vadrózsa küldötte, egy zöldarany hátú rózsabogár érkezett vendégségbe. Nem kellett kopogtatnia, röptében olyan erősen zúgott a szárnya, hogy a sárgarózsa egyből ajtót nyitott neki.

 Az ajtaja sárga rózsaszirom ajtó volt, és máris becsukódott, amikor a rózsabogár beszállt. A sárgarózsa befogadta a rózsabogarat, és megkínálta édes nektárreggelivel. A látogatót nemcsak a nektár illata vonzotta, a rózsabogár már csak a színe miatt is. szerette a sárgarózsát. Nagyon illett aranyos zöld szárnya színéhez a rózsa citromsárga kelyhe. A rózsabogár egy erdei vadrózsafa ágának rejtekében látta meg a napvilágot. De akkor már a vadrózsa elvirágzott, ezért egyedül indult útnak, és röptében addig kereste, míg rátalált a sárgarózsára.  

A délelőtti meleg napsugaraktól a rózsa egészen széttárta szirmait, és a fáradt, álmos, épp szunyókálni kezdő rózsabogár nagyot nyújtózott, körülnézett. Ismerkedni akart a hellyel, ahova került, de legfőképpen társaságra vágyott. Amint nézegetett, épp akkor surrant arra egy lágyan lengedező szellő. mintha tudta volna, hogy a sárgarózsa fölött bólogató nyári orgonabokor lila virágai várják a ringatását. A zöldarany rózsabogár boldogan nézegette a világot, megcsodálta a körötte zümmögő méheket, amelyek olyan szorgosan gyűjtögették a mézet, hogy nem értek rá vele barátkozni. Sütött a nap, hajbókolt a lila orgona, és a kék ég frissítő levegőjével, árasztotta el a kertet. Álmodozott a rózsabogár a rózsaszirom ágyában, amikor a csodálattól nagyot dobbant a szíve! Látott valakit, akitől egészen felélénkült   a rózsabogár.

 A fölötte ringó nyári orgonán egy pillangó rezegtette áttetsző színes szárnyait. Hol összecsukta, hol széttárta szárnyait a pompás lila virágszirmokon. és ilyenkor felragyogott szárnyainak csodás mintázata. Vörösbarna, sárga, fehér, és a lila minden tarka árnyalata, nagy szemekként villogott. Az is nagyon jól el volt az találva, hogy csápjainak hajlékony íve, milyen remekül illett a pillangó könnyedségéhez. Ő is reggelizett, az orgona dúsan tömött ezernyi apró virága kínálta neki mézes nektárját

 A pillangó nem vette észre a rózsabogarat. Nyugodtan szellőzködve kóstolgatta a virágok mézét. A rózsabogár meg se mert, talán nem is tudott volna megmozdulni, el ne riassza a lepkét. Bár, ilyen szépet még sohasem látott eddigi életében. Nem mintha nagyon öreg lett volna, ellenkezőleg ezen a tavaszon született ő is, mint a lepke.  A virágokat nyitogató nyár volt az ő idejük.

A rózsabogár meg se moccant, és mivel nagyon vágyott társaságra, azt szerette volna, ha lepke melléje száll, a rózsára telepszik. Milyen jó lett volna megismerkedni! Addig, addig várt, hogy már elzsibbadt mind a nyolc kicsi lába, amikor legnagyobb meglepetésére újabb pillangó érkezett a nyári orgonabokor virágára. Igen, ez az orgona, lepkeszálloda volt. A pávaszemes lepkék vendégfogadója. Már több lepke is libegett, lengette tarka szárnyait, és a rózsabogár már azt se tudta, melyiket csodálja, amikor egyszeriben, ahogyan jöttek, egyik a másik után, tovaszállt.

 Aki ismeri a rózsabogarat, az tudja, hogy nem nagyon szeret ide-oda röpdösni. Ahova reggel megszáll, még délután is ott találod, amint nyugodtan eszeget, szundikál. Ha néha kedve támad egy kis repülésre, olyankor felemeli zöld páncél fedőszárnyát, és kibontja az alatta gondosan összehajtogatott, áttetsző, szivárványos fátyolszárnyát, és röpülve keres új sárga, vagy piros rózsát magának.

 Most nagyon nagy gondban volt a rózsabogár, mert nem tudta, mit tegyen. Menjen a lepkék után, vagy várjon azon a helyen, ahol megpillantotta őket. Ahogy így tűnődik magában, sokáig töprengve, mert akármennyire is vágyott a pávaszemes lepkéket utolérni, bizony nehezen szánta rá magát a fárasztó repülésre.  Már-már épp megmozdult, hogy elinduljon, amikor, valami megrázta az őt befogadó sárgarózsát.

 Nem a szél, nem is a lepkék, nem is sejtette a rózsabogár, hogy mi lehet, mitől hajlik meg mélyen a rózsaág, amikor odakoppant melléje, pont a rózsa kelyhébe, egy másik szakasztott épp olyan rózsabogár, mint amilyen ő. Ennek a szárnya nem zöld, inkább lilásrózsaszínűnek tetszett, amikor rásütött a nap. És a rózsabogár elálmélkodott, azt hitte, hogy ő az egyedüli rózsabogár kerek e világon. Addig, addig nézegette a mi rózsabogarunk az új vendéget, úgy megtetszett neki, hogy egészen elfeledkezett a lepkékről.

Vigyázva helyezkedett el a rózsa kelyhében, úgy, hogy a jövevény kényelmesen elférjen mellette.

Tudta, hogy óriási szerencse érte, amiért a társa így rátalált. Örömmel befogadta őt, a rózsájába.

Megörültek egymásnak, köszönésképpen csápjaikkal integettek, összekapaszkodtak. Megbarátkoztak. Együtt gyönyörködtek a sárgarózsa illatában, és kortyolgatták a virág mézét.

 Egy zöld és egy lila rózsabogár, egy sárgarózsa kelyhében, mint a mesében.

Amikor egyszerre újra megjelentek a pávaszemes lepkék az orgonán. A szárnyukat hol szétnyitották, hol összecsukták, és nem volt nyugtuk, izgatottan ide-oda, mint aki nem találja, amit keres, szálltak egyik virágról a másikra. A két rózsabogár összenézett: – Nahát, ezek a pillangók, nézd, hogy csapongnak virágról virágra. Micsoda izgága népség! Míg szerencsére, mi csöndesen éldegélhetünk itt, a mi kedves rózsaszirom otthonunkban. Igaz, hogy nem röpködünk egész nap, de egész nyáron át, minden reggel frissen illatozó rózsát találunk maguknak, és jöhet eső, jöhet szél, nem ijeszt bennünket. Nem is tudják elképzelni a lepkék, milyen jó nekünk.    

 Most is ott lakmároznak, vagy szundikálnak, egy sárga, egy fehér vagy épp egy piros rózsa illatos kelyhében.

                                                                 ---------------