- Valentino kisfiacskám, már megint elcsavarogtál. Gyere, elmegyünk, látogatóba. Tudod milyen régen voltunk a rózsaszínű korallvárban lakó nagymamádnál? Most üzent Szélpostással, hogy látni szeretne, még az ősz előtt, míg ilyen zöld a tenger, és képzeld, lehet, hogy majd épp arra sétál a meseszép Szellőkirálylány.  

  Valentino, a kis kobold, már oda sem figyelt, mert úgy hozzászokott, hogy Evelyn, az ő, érte aggódó anyukája, egyre hívogatja:

  - Manócskám, kicsi Valentinom, ez mégsem járja, hol vagy kincsem, itt vár rád, a te tündérkeresztanyád, Iringó, hozott neked virágmézzel édesített áfonyás süteményt, gyere, ne várjon hiába.

  Így szólogatta naphosszat Evelyn az ő manó fiacskáját. Azt meg kell mondanom, az Óperenciás Erdő bokrai, virágai, halai, csigái és a kagylók, nem nagy örömére, akik jobban szerették a csöndet. Valentino, legtöbbször meg sem hallotta hívó szót. Nem volt ő szófogadatlan, de volt egy titka, amit magába zárt. Ábrándozott valakiről, egy lányról, amit szégyellt a szülei előtt, akik a tanulást tartották fontosnak és az ilyesmit, hogy lányokról ábrándozzon, szigorúan megtiltották.

- Majd, ha nagy leszel, megkeresed, - vigasztalták.

 Valentino, az Óperenciás Erdőben élt. Ugye kíváncsi vagy rá, milyen az, az Óperenciás Erdő?

 Hát, az éppen olyan, mint egy igazi erdő, csak itt a mély tenger fövenyén nőnek a hajladozó ágas-bogas liánok, és a kereklevelű bálnafű, meg a lepényvirágú sügérrózsa, meg a halfarkú mályva, a szebbnél szebb polipviolák tarka társaságában.

 De hát még, ha látnád milyen a vízi vár, ahol Valentino lakott! Az is az Óperenciás Erdőben épült, és a falait rózsaszínű korallból rakták, aminek nem árt a szél, a nap, és nem ázik el a vízben, sőt, képzeld, évről-évre tágasabb, lakályosabb lesz és több már benne a szoba, mint a királyok palotájában. Itt aztán kedvére kalandozhat Valentino. Egyik szobából ki, a másikon be, sőt a kanyargó folyosókon át- átmehet a számtalan szoba és terasz bármelyikére.  Még szerencse, ha nem téved el, ha visszatalál az anyjához.

   Ugye, még azt nem is meséltem neked, hogy miről ismered fel Valentinot? Meg is tudom mutatni, csak előbb várjuk meg, míg elúszik előttünk ez a hosszúorrú kardhal, mert épp ott, a toronyszoba előtt, a teraszon üldögél a mi kis manócskánk, és furulyázik, annak a kis delfinnek, aki azon a habzó fehér hullám hátán épp most érkezett. Látod, a delfinnek zöld az uszonya és piros a farka, Az orrával bökdösi Valentino vállát, és apró, gyors füttyjelekkel szeretné felvidítani… Szerinted akar vele énekelni Valentino?  

  Nézd, ott van, látod, ugye pont ilyenek képzelted Valentinot, mert őt aztán nem lehet senki mással összetéveszteni. Abban a csúcsos, cakkosszélű, piros manókalapjában, nem is beszélve arról a királyok apródjának való, csinos passzentos mentéjéről, a hegyes orrú praktikus surranójáról. Ugye, hogy még azok a nagyképű büszke, orsóhalak is végtelenül nagyra tartják, tisztelik Valentinot.

  Ha beszélni tudnának, már régen királyukká választották volna. De az biztos, hogy ő soha nem akarna király lenni.

  Ő csak kalandozni akar a titokzatos nagyra nőtt virágok, a sűrű sás, a hajladozó tengeri fű és a nagy vizek alatti csönd végtelen világában. Úszik, siklik, keres valamit, vagy tán, valakit.

  Azt már tudod, hogy van egy titka. Miféle titok? - Na, jó hát elárulom neked, hogy Valentino szerelmes. Céliát szereti. Messziről nézi az aranyhajú sellőlányt. Aki a liánok között fel-fel bukkan, arra amerre Valentino jár, hiszen ő is, - de ezt már sejtetted, - oda van Valentinoért szereti őt, szívből igazán. Célia figyel, nézi Valentinot, és addig vár, míg egymást kereső tekintetük végre összefonódik, és megbűvölve nézik egymást egy hosszú percig. Ám akkor, aranyhaját hátra simítja Célia, és halfarkú derekának könnyed siklásával tovaúszik. Ilyenkor Valentino izgatottan utánaered, erélyes karcsapásokkal, hosszú hegyes orrú cipőjével, ami, akár a búvárok papucsa, sietve röpíti a sellőlány nyomába, de Célia elmenekül, elrejtőzik.

  Ó, ó, vajon miért tűnik el Célia Valentino elől? Nem akar vele barátkozni? Dehogyisnem! Ám, Céliának megtiltotta az anyja, hogy találkozzanak.

Gondolhatod miért, mert az Óperenciás Erdőnek szigorú törvényei vannak.

- Nem, nem, - mondogatja, az anyja Céliának, míg hevesen siklik ide-oda. - Egy sellő, és egy manó? Nem kislányom, soha!

  Célia tudja, hogy anyjának igaza van, ennek a találkozásnak úgyse lenne boldog vége. Csakhogy ezt nem tudja Valentino, és el sem tudja képzelni, miért tűnik el előle a szépséges sellőlány. Abban reménykedik, hogy majd egyszer megvárja őt, és akkor boldogok lesznek. Örökké keresi, keresi, ha csak egy percre láthatja is. Utána csüggedten lehajtja a fejét, egész nap alig eszik, éjjel alig alszik, csak bánatosan furulyázik, és a hallgatója nincs más, csupán a kis delfinfiú, aki füttyével vigasztalja.

  Ha Evelyn, - Valentino anyja, - tudná a manó titkát, biztosan megértené a bánatát, és nem kiáltozna naphosszat a fia után. Ám ő, minduntalan kihajlik korallpalotája ablakán, és reménykedve nézegeti a tengert, hátha hazatér eltűnt a fiacskája.

  Az emberek, akik nyári estéken, a naplementében gyönyörködnek, hallgatják a hatalmas tengerár csobogását, és ámulva nézik az Óceánt. És szívükben rejtélyes szomorúság kél, megsejtve a roppant mélységek üzenetét, hogy valahol a vizek mélyén, Evelyn hívogatja az ő egyetlen fiacskáját.

Lágyan hullámzik a tenger, simogatja, a partot, amikor feljön a Hold. Bátorító fényénél az ott sétálók biztatóan szorítják meg egymás kezét, és békítő, lágy dallamokat énekelnek a titokzatos sötét vizeknek.

  Amikor már sima és nyugodt a tenger akkor a késő éjszakában Valentino is hazatér. Megsimogatja édesanyja haját, aki örömmel mosolyog rá:

 - Megjöttél kisfiam, kérdezi, és megnyugodva alszik el.

 Eddig van a mese, jó éjszakát, aludj te is, és álmodj Céliáról és Valentinoról, hogy megtalálták egymást és az Óperenciás Erdő legislegtornyosabb, ágas-bogas, rózsapiros korallvárában azóta boldogan élnek, a mesék időtlen idejéig.

                                                ------

Foto: Fortepan