Hogyan lett Nénjéből Náne, ki tudja. A Náne nevét Boldi találta ki. A név, ráragadt. Ma már így hívta mindenki.

 Náne kedves, mosolygós, érdeklődő, kortalan, akárhányéves. Valahonnan messziről, postán, egy-egy rózsás képeslap jött néha, ”szépreményű kisasszonynak” címezve.  Emlegettek a felnőttek valami nagy szerelmi csalódást, de igazán senki sem volt beavatott. Náne sohasem ment férjhez.

 Nánénak, a nagy szerelem helyett, előbb a szülei, később a testvéreinek gyermekei jelentették a szerető családot.

 Náne sokat olvasott. Azt a kalandot, azt az izgalmat, amit nem élt át, a mesékben találta meg. Kiruccant a mesék őserdejébe, mint a maharadzsa fehér elefántja, ha nehéz volt a rabság. De erről mindjárt mesélek.

 Boldi emlékeiben ma is él, hogy este már csak a kislámpa ég, amikor kezdődik a messzi vidékek álomba ringató meséje. Ez, boldog végű, magától mondós mese volt, nem könyvből olvasós. Boldi úgy helyezkedett el az ágyban, hogy ha jön az álommanó, már készen találja, épp csak lehunyja a szemét, már alszik is. Így feküdt csöndesen. Tágra nyitott szemmel, hogy Náne láthatta, éberen vár, nem alszik.

  A kisfiúnak volt ugyan egy sejtése, hogy ezek a mesék, nem igaziak, Náne akkor találja ki őket. De, mert Náne, mint aki emlékeiben keresgél elgondolkozva kezdte

- Ez a különös történet Indiában kezdődött ott, ahol tigrisek, leopárdok, a vadállatok élnek, a vadonban élnek, a vad őserdőben. Azám, de akik a lankás füves réteken ott bandukolnak, ott azok, nahát, nézd, azok az elefántok…

A sejtelmes hang hallatán, a kisfiú tétovázás nélkül átadta magát a mese hihetetlen, ámító varázsának. A mese tanította meg hinni abban, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz a büntetését. A mesék hétpróbájából azt, hogy várni nem elég, a sikerért tennie kell.

  Attól a mesétől félt, amikor a tigris az antilopborjúra lesett, a kígyókat se szerette, egyedül az elefántoktól nem rettegett. Azokat szerette Boldi. Sőt, egész életében várta, hogy a nagy fehér elefánttal találkozzon. Náne mondta, hogy mindenkihez eljön egyszer, ki kell várni, és fel kell ismerni, akkor is, ha más bőrébe bújik. Ha csak eszébe jutott is, abban a pillanatban valami kellemes várakozást érzett, valami gyermekkori gondtalan boldogság kerítette hatalmába. Kabalaként idézte: -minden jóra fordul majd, ha én és a jóságos fehér elefánt találkozunk.  

  A mesemondó Náne háta, feje, belesüppedt a fotelba, két kezét összekulcsolta, mintha imádkozna és halkan, elgondolkozva folytatta.

    Ma este, arról a nagy fehér elefántról fogok mesélni, aki a rádzsa palotájának éke volt. Az elefántok hosszú életűek. Ez, akiről a mese szól, olyan öreg volt, hogy már a rádzsa apját is hordta a hátán amikor az még kisfiú volt.  Tudod-e, hogy a fehér elefánt ritka, mint a fehér holló? Na, meg is becsülték, mert tudták, hogy annyira jó és okos, hogy még az is szerencsét hoz, ha találkozol vele, hát még, ha a szemedbe néz. Sőt volt, aki tudta, hogy a farkából kitépett akár csak egy szál szőre is, amulettként elriasztja a gonosz szellemeket. De erre, hogy kitépje, fájdalmat okozzon a fehér elefántnak, senki sem mert vállalkozni, mert nem akarták megbántani, hiszen az elefánt nem felejti el azt, aki bántotta. Szelíd volt ez az elefánt, békés természetű, nyugodt. De mindenki tudta, hogy nem tanácsos felingerelni, mert félelmetes tud lenni, ha megharagszik.

      Igazából, a palota első ékessége gazdájának egyetlen lánya, Lea volt. Apjának kedvence, szabadon élt a nagy palotában. Ő és a fehér elefánt, vagyis Lea és Krisna jó barátok voltak. Lea egészen pici korától ragaszkodott Krisnához az elefánthoz, ezért rá merték őt bízni. Tudták, Krisna mindig vigyáz a kislányra, akármilyen messze mennek is, mindig visszahozza. Krisna felemelte Leát, kunkori ormánya hajlatába és mint meleg bölcsőben, gyöngéden vitte őt magával. Képzeld csak el a kislányt, amint az ő apró termetével odaáll a hatalmas állat elé, aki hajlékony ormányát begörbítve hellyel kínálja. Miután Lea bizalommal elhelyezkedett, Krisna könnyedén lengeti, hintáztatja, sétáltatja, így játszanak egymással. Később már a hátára ült, arra mentek, amerre akartak, a szolgák tudták, hogy nem eshet baja, nem követték őket. Hová mentek?  Párnázott puha talpain Krisna nesztelenül lépkedett. Lea ilyenkor az elefánt fején, annak két hatalmas füle között integetett, mint élő fejdísz.

   Az pedig ment, mendegélt, kerülte a veszélyeket, ám embernemlátott ősvadonban, vad erdőkben, ritka, vörös és sárga kelyhű virágok, különös alakú fák, csüngő, tekerődző liánok, majd selymes fűvel borított tisztások, frissen csörgő tisztavizű források titkait mutatta meg a kislánynak, aki ezekről a sétákról sohasem beszélt senkinek. Talán ő maga is álomnak hitte ezt a kalandot. A völgy hajlatában, ahol ritkás bokrok szegélyezték az erdőt, megállt az elefánt, magasra tartott ormányával, kutató tekintetével, éberen figyelte, hosszú percekig, a tájat. Mélyen beszívta a suhanó szellőt, mint aki a szabadsággal töltekezik. Ezután egy hosszút trombitaszóval üzent a szabadon messze kószáló elefántoknak és visszafordult.

 Lea bármikor az erdőbe vágyott, csak belefújt az aranysípocskába, ami a nyakában lógott és a nagy fehér elefánt máris ott állt előtte, a hátára vette, vitte, az ő titkos sétájukra. Úgy jöttek haza, mint két cinkos, akik közös csínyt követtek el. Lea nem tudta, hogy a hercegi udvarban lakó Krisnának, az elvesztett szabadságot jelentették ezek a lopott bolyongások. A csavargások megnyugtatták.

• Én is szeretek csavarogni, vagyis szeretnék, - szólt Boldi.

     -Jut eszembe, - simogatta meg Náne a Boldi fejét, -volt ennek a Leának még egy játszópajtása. De vele csak titokban barátkozott, mert ő, aki egy ágrólszakadt szegény kisfiú, meg se közelíthette a hercegkisasszonyt.

  Ő volt Abdullah, a kis cipőtisztító fiú.

  Mi az a cipőtisztító? Nem tudod, mert te tanulhatsz, iskolába járhatsz, de ő már nyolcévesen is dolgozott, mert nagyon szegények voltak. A szálloda előtt, olyan gazdag urak ültek le elé, a cipőtisztító székbe, akik nem akartak poros cipővel bemenni a süppedő szőnyegű hotelbe. Pénzt adtak, néhány rúpiát Abdullahnak, ha kifényesítette a cipőjüket. Ebből élt a családja, bizony, ebből a kevésből. Nem könnyű mesterség ez, egy kisfiúnak, aki ehelyett inkább szabadon futkározni szeretne. Éppen ott a hotel előtt, cipőtisztítás közben ismerkedtek meg. Míg Abdullah a Lea cipőjét fényesítette, ő észrevette, hogy egy kéktollú kismadár ugrándozik, fütyörészik, a kisfiú mellett, a kalitkában. Leának annyira tetszett, a madárka, hogy Abdullah megígérte, hoz majd neki az erdőből egy ugyanilyen kismadarat.

 Lea azt kérdezte tőle, elvinné-e őt is, madarat keresni? Abdullah azt felelte, miért ne, és hogy mikor jönne el vele? Lea elmondta hol vár rá, titokban holnap reggel. Na, így is történt, hogy ők ketten elszöktek a palota kertjéből, a város széli erdőbe.

• Ebből még baj lesz! - suttogta Boldi, amire Náne, igenlően rábólintott.

- Először a nagy folyó partjára értek, ahol Lea még sohasem járt. Bámulva nézte a vizet. A nagy folyamban sokan fürödtek, mostak a vizében, a partján pihentek az emberek. A két gyermek továbbment, oda kellett érniük, ahol a sűrű erdő fái összeérnek, és a madarak énekelnek. Csak mentek, mentek észre se vették, milyen messze jutottak a fák között, de csak mentek, mert madarat, egyet se láttak. Hol vannak a madarak? A fiú még a fészküket is megmutatta, de az erdő kihaltnak tűnt.

 Arra lettek figyelmesek, hogy félelmetes, szokatlan nagy csönd honol a fák között. Messziről hallatszik a zaj, valami rémült kiabálás. Felocsúdva jöttek rá, hogy azt sem tudják, hova jutottak, míg egyre fölfelé néztek, a fák ágaira figyeltek, nem az utat, a madarakat keresték. Eltévedtek. Megrémültek. Futni kezdtek, arra, amerről a jajveszékelést hallották. Ijedten álltak meg, még mielőtt a folyóhoz értek volna. Lábuk alatt surranó neszekre lettek figyelmesek. Apró gyíkok, kígyók, békák, sőt mókusok és más kisebb nagyobb állatok surrantak, ugrottak, futottak szembe velük, nagy sietséggel, szokatlan sokaságban. Még fel sem ocsúdtak, már vizet éreztek lábuk alatt.

 -A folyó! – kiáltotta Abdullah, - kiöntött a folyó! Ezért repültek el a madarak. Erről beszéltek reggel az emberek! Meneküljünk!

Megfordulva kezdtek futni, arra, amerről jöttek, vissza az erdőbe. Amikor látták, hogy a víz nagy sietve követi őket, nem bírnak lépést tartani, nemhogy elmenekülni, akkor Abdullah felmászott egy fára, és maga után húzta Leát is. Ott kuporogtak, már-már elgémberedve a félelemtől, az alattuk egyre emelkedő áradat fölött, amikor Leának eszébe jutott a nyakában hordott, Krisnát hívó, arany sípocska. Nosza, beléfujt. Zengett a síp, hangja átszelte a távolságokat, erdőt, mezőt, folyót és a vizet. De, semmi. Belefújt újra és újra. Azzal az ő hívó, sürgető ritmusával, amit csak Krisna ismer.

• Nem jött? - kérdezte a kisfiú aggódva és megfogta Náne kezét.

 -Csak várd ki a végét, ők is vártak, mert láss csodát, kisvártatva már ott jött, a fák között, jött a szabadító. Lassú járással, az elefántokra jellemző kitartó egyenletes lépéssel, jött, átgázolva indákon, leveleken, bokrokon, a növekvő árvízen, jött és már a fa alatt állt a megmentőjük, a nagy fehér elefánt. Legyezőszerű füleit nem lógatta, hanem élénken kifeszítette, mintha sürgetné a gyermekeket. És Abdullah elámulva vette észre, hogy az elefánt sűrű ráncokkal körülvett bölcs öreg szeme éppen ránéz. Találkozott a tekintetük. Azóta tudja, sohasem szabadul varázsa alól, rabja és csodálója lesz egész életében.

 Lesegítette Leát, és Krisna a hátára vette őket. Éppen idejében mert már az elefántnak is a hasáig ért a víz. Olyan biztonságban vitte haza őket, mintha mi sem történt volna. Abdullah a kapu előtt lecsúszott az elefánt hátáról és elfutott.

Az őrök észre se vették, úgy örvendeztek, Leának. 

Csoda-e, ha ezek után még inkább tejbe-vajba fürdették a fehér elefántot?

 - Itt a vége. Holnap folytatom a fehér elefántról szóló mesét -mondta Náne, és eloltotta a lámpát.

  -Jó mese volt, mondta Boldi, és elengedte a Náne kezét. 

  -Te is jó legyél, - súgta nénje, - ki tudja, hátha éppen holnap erre jár a nagy fehér elefánt, és a szemedből kiolvas rólad mindent…

                                                         *******

Mint elefántok nesztelen léptei, elsuhantak a tünékeny évek. Elvitték Nánét, a mindhiába várt elefántjával, a többnyire sikertelen holnapjaival, elvitték az altató, vigasztaló esti meséit.

 Boldi esténként ott ül az íróasztalánál és hogy titeket is türelemre tanítson, meséket ír, a vad őserdőkben lakó, szelíd szemű, fehér elefántról.

   Az éjszakában olykor feltámad a szél, ilyenkor üzenete átfütyül a házon, át a padláson, át a tető eresztékein. Egy-egy faágat az ablakhoz koccant, szabálytalan ritmusú, álmosító, keleti zenét dobol. Késő van. Boldi szeme becsukódik, feje az asztalra hajlik.

 Álmában, zúg az esőerdő, és ő nem találja az aranysípot, amivel a fehér elefántot hívhatná.

-Feküdj már le. Majd holnap, tudod, majd holnap jön, mindig holnap…

 Felriad, tétova örömmel néz körül: -Te szóltál, Náne? Hol vagy? 

  Van az így éjfél után, fél ébren-fél álomban, hogy eszünkbe villan a rejtély nyitja:

   -Te tudtad, Náne!  Te, a meséidben naponként elhoztad hozzám a nagy fehér elefántot.

Ő volt Neked egész életedben az éltető, a holnapok sikerét beteljesítő remény!

Fotó: Fortepan