Labancz Marcika másodikban is szívesen menegetett mindennap az iskolába. Úgy engedte el az édesanyja, ebben az új osztályban jó legyél kisfiam, ne hozzál szégyent a fejemre. Tudod, ebben a tesi tagozatos osztályban, itt majd te is megszereted a sportot.
Marcikának itt kellett volna testben-lélekben erősödnie, bátorodnia.
Pedig nem szívesen hagyta ott Kati néni, akinél elsőbe járt. Jó tanuló volt, de a szülei úgy gondolták, erősödnie kell, hát átkérték a testnevelő tagozatba.
És Marcika, akinek már az apukája a nagyapja, de még az ükapja is a becsületes Labancz Márton nevet viselte, szívében bizalommal lépett be az iskolába, ahol hallomásból tudta, hogy egy vicces és reménye szerint éppen egy olyan kedves tanító bácsi várja, mint tavaly a tanító néni, volt, az elsőben.
Hát, ez a jó tanító bácsi, nem csak hogy vicces tesitanár, hanem magát igaz hazafinak tartó tanító bácsi is volt. Akinek mindjárt feltűnt Labancz Marcika vékony alkata, ártatlan szőkesége, - ami a tanító bácsi meglátása szerint, a hiányzó barna magyar virtus helyett -ez csak a labancos alamusziság jele:
– Hát te meg, miért nem Kurucz vagy, az anyád ne sirasson, te labanc, még bajt hozol a mi édes hazánkra, mi? Aztán mivel támadsz ránk, he?
De a poén nem jött be, a tréfa nem aratott sikert.
Mivel Marcikának –még csak másodikos lévén, - fogalma sem volt a kuruc- labanc viszályról, sőt még magyar-volta is, - tudatában csak halványan derengett, mit mondhatott volna erre az ingerkedő viccelődésre azon kívül, hogy kínosan elmosolyodott. A tanító bácsi nem tudott mit kezdeni ezzel a mosollyal, jobban szerette volna, ha egy durcás morcos feleselő választ kell visszautasítania, élénk eszmefuttatás kíséretében. Amit aztán kellő elismerő nevetéssel nyugtáznak majd, a jelenlévő anyukák. De ez a kis tétova mosoly, amit ráadásul egy kis vállrándítás is kísért, ez felbosszantotta a tanító bácsit, aki ezt, a –szerinte- gúnyos mosolyt, nem felejtette el, mert ugye, Marcikának erre a csöndes értetlen viselkedésre nem tudott mást mondani, mint kedvetlenül a helyére küldeni, ezt a kis labancot. A következő napokban aztán megkapta Marcika, ő lett a gúnyolódás céltáblája. A neve se Marci már, a neve: Labancz közlegény. A többi gyerek nevetve kiabálta: - Hé te csicskás, eridj innen!
A tanító bácsi nem vette figyelembe a tavalyi bizonyítványok eredményeit, mondván, ő tabula rasa kezdi az évet. Nála bizonyítani kell. Így hát, a Marcika előző évi szín ötösét, a feledés jótékony, illetve rossztékony homálya fedte. Különösen testnevelés órákon, ha a fociban nem jeleskedett, volt mit hallgatnia, a labancos mulyaságról, és a belőle hiányzó, jó magyar virtusról. Az ilyen összehasonlításokból, mindig a nagyobb, erősebb társak kerültek ki győztesen. -Na, mi van közlegény, azt hitted itt kapitány leszel, te nyápic?
A kedvenc óráján, a magyar órán, bárhogy is szeretett volna megszólalni, feleleteit zavarában alig merte megkockáztatni, és ha a helyesírása hibátlan, vagy a matek feladata eredménye pontos lett, a tanító bácsi azt kérdezte, hogy kiéről lested le, te közlegény te fekete-sárga?
Bizony, anyja nagy megdöbbenésére, egyre-másra hozta haza a fekete pontokat, a beírásokat.

Marcika, otthon akart maradni. Egy idő után nem tudta, hogy miért is nem akar ő, iskolába járni. Hiszen senki nem bántotta, nem verte meg, nem állította őt a sarokba. Mégis félt. Azt hitte, megbutult. Orvoshoz kellett hordani, hol a feje, hol a hasa fájt. Étvágya nem volt, és néha, indokolatlan hőemelkedésekkel, ágyba került. Sőt, ha már jól volt, másnap reggel, iskolába indulás előtt minden előzmény nélkül, elszédült, összeesett, nem mehetett sehova, lefektették.
Aggódó anyja bement az iskolába, hogy a leckét megkérdezze, nehogy Marcika lemaradjon. A folyosón összefutott a vicces tanító bácsival. – Na, mi az anyuka, hát ez a lógós léhűtő ma se jön iskolába? Szimulálunk, szimulálunk?
Az anyukával megfordult a folyosó. Szinte megszédült ijedtében erre a gonoszkodó, igazságtalan gyanúsításra. -De tanár úr kérem, talán összetéveszti az én beteg kisfiamat valakivel.
-Ahá, mondta a tanító bácsi, - látom, nem esett messze az alma a fájától, lógós anya pártját fogja a lógós pulyának. Ilyenek maguk kérem, a kis übermensch labanc, na, ugye kihúzza magát a rendszeres munka alól.
És ment tovább, legyintve.
Az anyuka előbb csak állt, nézett, lépett egyet utána, hogy mentegetőzzön, majd mint akiben kigyúlt a felismerés lángja, gyors elhatározással megfordult, ,- és se szó, se beszéd bement az igazgatóhoz.
– Kérem szépen, lehetne-e az én kisfiamat a tesi osztályból visszatenni a tavalyi osztályba?
– Miért anyuka, már nem akarnak belőle élsportolót? Vagy talán ott maradtak a barátok?
– Igen, igen, ott vannak az utcabeli gyerekek, akikkel eddig együtt járt, iskolába, és szeretne visszamenni közéjük. Hiányzik tavalyi tanító nénije, aki ismeri, aki az elsőben tanította. Marcika mindennap emlegeti.
-Hát lássuk csak, lássuk csak, hányan is vannak abban az osztályban. Érdekes nem maga már az első, aki ide kívánkozik. Na, szerencséje van, mehet a gyerek vissza a bé osztályba.
                                                              --------
És ekkor történt, hogy miért, miért nem, Marcika akkor este kétszer is kért a vacsoránál, és nemcsak, hogy végigaludta az éjszakát, de reggel ő sietett legjobban iskolába.
- Mehetek ma egyedül, én is úgy, mint a többiek? Anya, képzeld, ma én lehetek a napos, és Kati néni tudta, hogy Dani mellé szeretnék ülni, és tudta, hogy hiba nélkül tudom a szorzást és egyszer sem kiabál, …és anya, Kati néni lehet, hogy egy tündér, mert ismer engem, mindent tud énrólam.
                                                               --------

Fortepan: 57715 / fotó