Persze, hogy egyvégtében rá gondolok, reggel óta. Itt az otthona, itt az ágya, majd csak megjön. Azzal nem akarok törődni, hogy az éjszakát hol töltötte. Meglesni, egyáltalán kordában tartani, ellenőrizni…én, soha nem tudnám.

 Annál jobban szeretem, minthogy kémkedjek utána. Arról nem is beszélve, hogy az ilyesmiben tehetetlen is lennék. Meghagyom neki a szabadság illúzióját. Sohasem sürgetem, bár annyira kell nekem, mint a lélegzetvétel.

Vagyis, valahol a tudat alatt mindig itt van velem, együttlétünk kezdetétől, mintha ő is, én magam lennék. Van bennem egy készültség, de nem zaklatott, csak afféle, mint amikor még vár ránk valami kedves, vigasztaló, valami fölöttébb érdekes jó.

  A felkelő napot sem várjuk kiabálva, majd jön, ha itt az ideje. Hogy mégis pontos legyek, úgy vártam rá, mint aki örömre vár. Kellemes derűs lélekkel. Néha kinéztem az ajtó elé, de nem bosszankodva, hanem csak önkéntelenül, a kellemes izgalom várakozásával.

És ő, jött.

Akkor jött, szerintem késve, amikor már a kertben voltam, elfoglalva. Ez azért esett rosszul, mert megzavarta a már elkezdett napi munkám ritmusát. De úgy tettem, nincs semmi baj. Pedig már inkább kiabálnék: ilyenkor kell jönni? Hol csavarogtál? Nehezen tudom magamat visszarángatni az örömös hangulatba. Na igen, mert hát ugye, kellene legyen bennem annyi büszkeség, ha én nem vagyok neki fontos, akkor ő se legyen fontos nekem! Kellene, mondom, de hát az aggódás, hogy jaj, mi baja lehet?!

Amikor végre jön, lépteinek zaját elnyeli a fű, még annyira sem hallani, mint ha szellő jár a fák levelei között.

Igaz, nem is siet. Halkan, puhán rakja a lábait, sétál, mint aki ráér, kecsesen ruganyosan. Van a mozgásában valami, az életművészek hányaveti, de mégis könnyed, elegáns simulékonyságából.  Már suttogom a nevét, már simogatom, miközben tudom, nem lehet az enyém. Soha nem lesz az enyém. Itt van, de cirmosan sárga, zölden villogó szemével mégsem rám, most is valahova a távolba tekint.

 Kisiklik az ölelésemből, titokzatosan hunyorgó szemével már az ételt keresi. Futok, hogy kedvére tegyek.

 A hangom hízelkedően mézes-mázos, olyannyira, hogy restelkedve magam is megsokallom, ahogyan gügyögve keresem a kegyét:

 - Na, gyere, te csavargó, ugye milyen finomat kapsz, meg sem érdemled. Gyere te drága, te huncut, te legszebbem nekem, gyere, egyél, a kedvenceddel várlak.

 Néz, néz a tányérba, olyan unottan, mint aki nem ezt várta. Bele se szagol, otthagyja.

 Nem éhes? Vagy mégis beteg?

 Hol járt? Honnan jön? Ki etette? Ki simogatta, kihez simult?

  Végig sétál a szobán, felugrik a heverőre, elnyújtózik a fekhelyén, azután összegömbölyödik, szeme résnyire szűkül.

  Irigylésre méltó ártatlansággal, mint aki megérdemli, adja át magát, az álomnak.

- Nézlek. Téged nem zavar, vagy tán még el is várod, hogy gyönyörködjem benned?

  Bámulom hihetetlen nyugalmadat. Századok óta viseled fejeden fajtád örökölt M jelét, a hátadon sötétlő sávval, hordozod Mária hálásan simogató kezének, mint a bibliai idők mondáinak mementóját.

  Honnan veszed a biztonságot? Mit tudsz, te titkok őrizője, amit soha el nem árulsz?

  Te, aki senkire nem vársz, aki elég vagy önmagadnak, aki egyedül kószálsz, holdas randevúra, rejtett ösvényeken vagy a forró tetőn osonsz, kerítés tetején surransz, árnyas fákon lapulsz, akit nem gátol tilalom, aki most megvigasztalsz, pusztán a jelenléteddel.

Sőt, …azzal a balga hittel ámítom el magamat, hogy ugye nekem dorombolsz Mucó cicó?                                                                         ------