-  Mi ez itt a kezedben, Mama, micsoda kis ócskaság?

- Na, ezt eltaláltad. Ez, egy erdőszéli, sóskanál. Lehet, vagy… nem is tudom hány éves lehet. Érdekelnek a régi emlékek? Na az úgy volt, - de ülj kényelmesen és hallgasd a mesémet türelmesen. –Már voltam olyan segíteni tudó nagyobbacska növendék leányka, amikor kaszáláskor kivittek engem is az erdő melletti lucernaföldre, segíteni, a lovakra vigyázni, vizet vinni, ezt-azt tenni-venni. Már messziről feltűnt nekem, a nyárfasor foghíjas üressége. Nem volt köztük a legnagyobb, leglombosabb nyárfa. Kivágták. A földön heverő törzsön, szokatlan népesség ugrándozott viháncoló gyermeksereg vigadozott, és a közeli ekhósszekér lakói, bajszos férfiak, bőszoknyás asszonyok, lányok, készülődtek szapora beszéddel végezték a dolgukat.  –Kik ezek? - Ezek a teknővájó cigányok, mondta apám. – Odamehetek hozzájuk? - Menjél, ha szeretnél.

Na, nem sok hasznomat vették nekem aznap. Befurakodtam a népes gyermeksereg közé, és míg megettem velük a pörköltet, elámulva néztem a férfiak ügyességét. Nem csak szekercével, hanem különböző élesre fent, lekerekített, meggörbített vaskampóval a nyárfából mi minden született, dagasztóteknő, kád, tésztagyúró kistál, és a maradékból, - na látod, - lett még számos épp ilyen fakanál. Ezt nekem adták, mert ennek véletlenül eltört a nyele.

            De tudod mit, mondok én neked? Réges-régen, nemcsak a teknővájóknak, a mi, saját, teremtő két kezünknek is több haszna volt, mint manapság, amikor nem is tudod milyen ügyes vagy, mert készen veszel meg mindent. Csak nézzél szét, a mi öreg házunkban,még sok olyat láthatsz, ami még őrzi a kezünk nyomát. Igaz, már minden ósdi. Nem ám ringyes-rongyos, nem elhanyagolt, dehogyis, inkább megbecsült. Tiszta, ezerszer kimosott, ha elvásott, megfoltozott,

ha kiszakadt- megragasztott, ha lehasadt -kipótolt, ha összement- kitoldott, ha megnyúlt- fölszegett, ha kilyukadt- bestoppolt, és még sorolhatnám. Megjavítottuk, ami elromlott. Mindjárt mondom is, kinek volt ügyes keze. Anyámé, apámé, a szomszédé, a kosárfonóé, a drótostóté, a teknővájó vándorcigányoké, vagy az enyém?

Na, kié? Elmondom én, hallgasd meg, mindenkié.

              - Azt ne találd hinni, hogy sose telt volna rá, újat venni. Igaz, adóra kellett a pénzt zsugorgatni. Rettegtünk is a végrehajtótól, de azért nem lett volna kötelező, mindent az utolsó darabjáig reparálni. Csakhogy, szégyellnivaló, mint a mosdatlanság, ha kidobom, amit egy-két mozdulattal ki tudnék javítani.

Van abban valami teremtőerő, ha azt a kicsorbult szerszámot, kinőtt ruhát, kabátot, vagy éppen a rozoga tyúkólat, a kidőlni készülő kútkávát, a saját két kezünkkel tovább éltetjük. Sokkalta becsesebb lesz, mint valaha volt. Miénkebb lesz.  Ragaszkodásunk néma tanúi. Miért van, hogy az új cipőt visszatettem a dobozába, a régit fényesítettem ragyogóra, és abban mentem az utcára, még sokáig? Miért maradtam hozzá hű?

Mint a fonott karos kosaramhoz. Isten tudja, milyen idős lehetett. Mióta megvagyok, én mindig itt láttam, hoztam, vittem. Szőlőbe, boltba, piacra. Az a lakkos fényezése lekopott, oldalára festett virágmintáiból alig maradt rajta kicsi pirosság, de azért kosár volt az. Piacra járó, karos kosár. Csak a karja, az fáradt el. Előbb középen, ahol a legtöbb terhet hordta, majd az egész füle kibomlott, vesszőire nyílott, nem lehetett belekarolni. Nézi nagyapa, na, ez is tűzrevaló lett, elnyűtt. Jó kis karos kosár vót pedig.  Meglátja nagyanyám, azt találja, mondani, még ne tegyük a tűzre, odaadom Nótás Sárközinak, tesz az rá fület. Na, úgy is lett, a kosárfonó elvitte, öt tojásért, egy kis zsírozóért, új fület rittyentett a kosárra, fehérre hántott, hajlós fűzfavesszőből, szebb lett, mint újkorában. Mit fütyült kosárkötés közben? Elfeledtem már, de a nóta a fülembe maradt, én is azt dúdoltam, karomon a kosárral, szőlőbe menet. Odafelé üveg víz, kenyér szalonna, jövetben a kerti cseresznye, meggy, szilva, körte, ami most érik, hozom a kosárban, haza.

Nemcsak a kosárra emlékszem, ott volt, ez a sós fakanál, (mindjárt elmondom a történetét), egy agyonélezett kiskés, rongybaba… Az a jó krumpli hámozó kiskés! Annak az éle úgy ki volt már koptatva, mint egy görbe jatagán. A fanyele, a sok használattól levásott róla, csak a szegek maradtak, azok lötyögtek benne, azok törték, sebesre, a tenyeremet. Mert, hogy mindig az akadt a kezembe, az a kés. A szembelakó Ferenc bátyám eszkábálta meg, de még hogy! Jobb lett rajta a fogás az új nyéllel. Akácfából faragta Ferenc bátyám. Abból ügyeskedett össze fejszenyelet, favillát, miegymást, meg nekem a késnyelet. Sokszor elnézegettem. Beleláttam a fa ágát, amiből lett. Akácos kiskésem lett. Még megvan valahol, na mit szólsz? Csak néztem én, az ezermester kezét.

Épp a favödör hiányzó lécoldalát pótolta ki, a régi megbarnult csíkok között fehéren villogott az új léc, látszott a vödör új oldalán, a fa élő erezete.

  Anyám, varrt. Apám elnyűtt ingéből kockás kiskötényem lett, ugye a háta még jó volt, abból lett a kötény eleje. A nyári aratásra, minden zsákot megfoltozott, nem pergett ki az új, idei búza, az egérrágta tavalyi lyukon. Kinőtt kék ruhám alját kitoldotta, négyujjnyival hosszabb, piros fodorral. Pörögtem, forogtam, na ugye, fodros új ruhám van.

 Ócska ruhák? Törlőkendőt, vagy a babnak, borsónak, szütyőt varázsolt abból. Csak ki ne nevesd, mert még cipészi mesterséget is megpróbált. Az apám ócska nadrágjából, az én anyám új mamuszt varrt nekünk. Annak az öreg bársony nadrágnak a szára, az még tiszta jó volt, hát abból szabta ki a mamuszt, abba slattyogtunk a szobába, szobapapucs lett. Egy ócska napszítta, lyukas kalap karimáját vágta méretre, hogy abból legyen a talpa. Körbehorgolta piros fonállal, és egy pompont biggyesztett a papucs orrára. Szerettünk benne csoszogni, a talpa télen melegített. Hidd meg, jobb lenne ma is, mint ez a méregdrága, bolti.

             Ó, az anyám kezéből, ha leült pihenni, nem maradhatott el, a varrótű, a kötés, a horgolás vagy a hímzés. Pulóverek, kardigánok, sapkák, még megvannak, de már nem hordják. Nem divat. Hiába mondta, hogy ez az ő idegnyugtatója. Meg a kertje. Kora reggelenként, a virágoskertben hajlongott, a muskátlik között. Öntözte, gondozta őket. Emlékszel a petúniák illatára? Versengtek, a verbénákkal meg az estikékkel. Szédítően ontották a kábító illatot, este is, amikor feljött a telihold.

 Apám, vasárnap, a kerítéssel bajlódott. Nem hívott mestert, hanem a szekérszínből, megőrzött deszkák, szerszámok közül, maga keresett valami lécet, kipótolni a hiányt. Hét végén ott kopácsolt, szegelt, morgott, mert a Burkus kikaparta a kerítést, onnan szökdösött udvarolni, az a „büdös kutya”.

            Nyaranta, a mi örömünkre, apám kitalálta, és az eperfa kihajló ágára hintát kötött. Azon ringatóztunk, álmosító, vakációs délutánokon. És az ölemben, na, mi van az ölemben? Kitaláltad, -rongybabát ölelek. Magamnak varrtam. Vattával kitömtem, úgy ahogy tudtam.  Szerintem szép lett, a testvérem kinevette, hogy jaj, de idétlen! A két szeme két fekete gomb, a szája, nahát, azzal csucsorira varrott, duzzogó szájával, mintha örökké sírna.

De tudod, én mégis szerettem. Úgy szerettem, mint szeretjük, a magunk gyerekét.

 A felsőházból, a nyári konyhába mindig futva mentünk, a dombról lefelé. A konyhának, még a szagát is szerettem, azt a tiszta, szombati mész-szagot. Ne javítsd ki a szavamat, hogy illat, ne finomkodj, a mama se mondott illatot, nem, ez mész-szag. Jó szag, éles, tiszta, frissítő.

 Minden úgy van, mint régen. A stelázsin az edények, a falon kotyog a zörgő láncú ingaóra, mellette az időtől homályosra fakult, bánatos falitükör, ami mögött ott árválkodik, -mert előredőlő ferde síkjában helyet kap, -a hátához eltett régi kalendárium, hátha belelapozna valaki. Szemben a kemence, és mellette, a közös kémény okán hozzátámaszkodik, a vasplatnival fedett tűzhely. Főzésre igen alkalmatos, és hozzáépítve a ler, hurkának, kolbásznak, vagy, - tudom a te kedvenced, a túrós-mákos bélesnek való, - sütő.

Szerettem főzni, ezen a nagyapám kezével beépített tűzhelyen. Vigyáztam, mert alatta, a kucikban szokott melegedni a macska, csak rá ne lépjek, ijedtében még megkarmolna.

 A tűzhely fölötti falon, ott a szegre akasztott, sótartó, nem porcelánból, csak cserépből, formája szögletes, oldalán a fazekas ecsetje festette, piros rózsák.

Benne, na már mondom is, amit kérdeztél, hát, benne, ez a sóskanál.

Időtlen-idők óta, mintha még most is a kezembe simulna, a mama sóskanala. A sóskanál fából van, aminek nem árt a rozsda, aminek majdnem lapos a medre, hogy ne pocsékoljuk a sót, hogy ne kelljen rám szólni, el ne sózd a levest Zsuzsanna, inkább majd utána sózod, ha nincs íze. A sóskanál sose kopik el, sose lesz rozsdás, és a sóskanál örökké sóskanál marad, mert konzerválta, beleette magát a só, így ez, már csak arravaló. Ezt azért kell megtartani, - hát soha ki ne dobd, -mert ez a kanál, nyárfakora óta a miénk.

 Az erdőnél, -emlékszel? Ja, gondoltam, hogy nem, - a lucerna tábla szélén, a madarat ringató, árnyas nyárfamatuzsálemre? Na, ki kellett vágni, körbekapták a teknővájó vándorcigányok, szapora, éles szekercéjük nyomán ebből lett mosóteknő, dagasztóteknő, fürösztő kisteknő, meg tán, vagy száz fakanál. Abból lett kifaragva a mi sóskanalunk. Addig bámészkodtam körülöttük, nekem adták, ajándékba kaptam. Ja, vagy ezt már mondtam? Miért nem szólsz?

Hogy került a sóba? Úgy, hogy a nyele félig letört, rövid lett, nem volt az már jó rántáskavarónak.

Sóskanál lett belőle. Ez, még fakorában látta, sudár nyárfaként, nem csak az erdőnket, ez, hallotta a kakukkot. Ez látott számolatlan havas teleket, víg tavaszokat. Látta, amikor fénylő nyári verőn, előbb nagyapám, később apám kaszálta, rudasba rakta, száradás után hazahozta, az erdő mellett termett lucernát, téli takarmánynak. Tudod, a Szellővel meg a Ráróval, azzal a két pej lovával. Ez a nyárfa törzsében rejlő fakanál, látta, a verítékes munka után az árnyékában megpihenőket, életünk tanúja lett, hozzánk tartozott.

-----

            -Otthonunkat, ami már sehol sincs, jelentette a ház, a kosár, a bútorok, nemkülönben, azám, ez a sóskanál. -Ezt ezért úgy vedd a kezedbe, gyermekem, hogy érezd a rezgőnyárfa levelének kesernyés illatát, mert ez a kanál, a maradandóságnak, oly nagyon szükséges és hiányzó, tanú- kanala.

Még elmondom, hogy honnan került onnan, ide énhozzám. Tudod, hogy álmomban hazajáró lélek vagyok, hát, most valóságosan otthon voltam. A sóskanalat egy régi újságpapírba csavartam, titokban suvasztottam a táskám fenekére, meg ne kérdezze senki, -minek a’ neked?

 Minek? Aminek a szülőházunk elbontásakor is a zsebembe tettem egy tégladarabot, meg a kiskamara rozsdás kulcsát, odafért mellé még az is.

 (A kamara ajtót, meg a többi valaha fontos miegymást, azt elvitte Olajos Jani, feldobta a sok ócska himihumink közé, a rozoga szekerére.)

            Majd, ha a fiókból eléd kerülnek, tudjad, mit mesélnek, a rozsdás kulcs, a tégladarab meg ez a sóskanál… Beszél a házunk oszlopos tornácára felfutott, árnyas-bokros szőlőlugasról, meg – arról a kert léckerítésén felejtett, fejrevaló, kifakult piros kendőről, meg tudod, anyámnak a piacra járó karos kosaráról, amire új fület fütyült a Kosárfonó.

 -Jaj, várjál, most eszembe jutott a Kosárfonó nótája. Elmondom, hogy miközben gömbölyíti a hajlós fűzfavesszőket, azt fújja, hogy de szeretnék hajnalcsillag lenni, babám ablakába beragyogni.

Véle dúdolom, egész nap itt muzsikál a fülemben, a világért sem engedném elszállni, hogy beragyognék hozzája, hajnalba, csókot kérnék tőle utoljára.

            Tudod, ha egyszer egy dallam rám talál, az visszahozza nekem, - és én emlékezhetem- az elsuhant teremtő időkre.

Fotó: Fortepan