Hiába nem akartam én soha férjhez menni, csakhogy nagybeteg lett a mamám. Mégis rábeszélt, hogy ha meghal, legyen, aki gondomat viseli. Ne maradjak vénlány.

Akkor már a polgári iskola után itthon voltam, nem mentem továbbtanulni, pedig a kedves nővérek azt mondták, hogy ne hagyjam abba, az iskolát, mert jó fejű voltam én. Ott a városon lakó nővéreméktől jártam iskolába. Mamámék küldték nekik innen Bánomhegyről az ellátást, miattam. Szalonnát, kolbászt zsírt, tojást, csirkét. Amit tudtak. Az én mamám odavalósi volt. Onnan hozta el a papám. Mamám nem nagyon szeretett itt falun élni. Visszavágyott. Ott laktak, még akkor a szülei is. De sokszor emlegette, hogy bárcsak otthon lehetnék.

Na, amikor amolyan kis formásabb lány lettem, már a többi ilyen lánynak volt udvarlója, Akkor úgy hívták, nem úgy, mint most, hogy a barátja. De viszont én rá se néztem a fiúkra.

Én dolgozni szerettem. Az én virágos kertem előtt megálltak, gyönyörködni a szomszédok. Tavasszal a tulipán, nyáron a rózsa, ősszel a krizantém!

Jaj, de hát még az állatokat azokat gondozni, etetni, itatni, tisztán tartani! Én a nyelvükön is értettem. A kismalacokat kapattuk a kondába. Korareggel mentem kihajtottam őket. De viszont este, azok közül az egyformák közül kiválasztani, melyik a miénk! Hát én kitaláltam. Nem hadakoztam ott a sok malac közt, hogy válogassak, hajkurásszam, mint más, hanem abba a zománcos kék meszelybe tettem a kukoricából egy jó marékkal, azt csörgettem mikor estefelé értük mentem. A szakajtóban nem zörgött volna, de a meszelyt, ha rázogattam, meghallották, jaj, úgy szaladtak azok énhozzám. Vakargattam a hátukat, a fülüket, okosak ám, jöttek utánam haza. A kisbocit is dédelgettem, simogattam: Szegfű, Szegfű szólogattam. Ahogy este jött haza, már vártam. Veregettem a hátát, simogattam a homlokát. Mamám sopánkodott, te lány, te lány! Jaj, még felöklel, ne játssz véle. De viszont én, nem féltem. Sose féltem.

Szép helyen laktunk, fenn a dombon. Láttam én onnan az egész világot. De viszont a vizet lenti kútból kellett felhozni. Az a kút ártézi kút volt, -hol vannak most azok a mindig folyó kutak, - annak a vizében lehetett játszani, mert kicsi folyóba terelték azt. Tavasszal mély gödröt kapartunk. A vizet abba elrekesztettük, jöttek a kiskacsák, kislibák, jaj, hogy fürödtek. De viszont még mi is abban tapicskoltunk, összevizeztük magunkat, úgy játszottunk. Jó volt, hamar megszáradtunk. Meg amikor a dombról legurultunk, le az aljához, jó messzire a füvön, egészen oda le. Á’ mi nem féltünk. Nem volt mitől félni. Gyereknek lenni jó volt.

De viszont nagyobbnak lenni már nem volt jó. Nincs még udvarlód? Nem vagy még menyasszony? Jössz a bálba? Kivel jössz a bálba? Volt egy fiú unokatestvérem, Laci, annak mondtam, hogy szeretném látni milyen az a bál. Hát, ha tudsz táncolni, vélem eljöhetsz. Tudtam én táncolni, mert a városi iskolában járattak engem tánciskolába. De viszont ott az a táncolás nem olyan jó volt, hiába jött vélem kísérőnek a nővérem. Ott minden lánynak jött egy idősebb női kísérője. Azok ott ültek a falnál, és néztek minket. Vizslatták, hogy milyen jól viselkedünk.  Először is mentünk körbe- körbe mi a lányok, de viszont a külső körön meg pont fordítva ellenkező irányban a fiúk. Tapsolt a tánctanár, és amikor azt kiáltotta, hogy állj, akkor avval kellett táncolni, aki épp odaért mellénk. Én már előre féltem. Ha kicsi volt, ha nagy, ha izzadt a keze, ha ügyetlen volt, vagy szaga volt, nem lehetett választani, csak remélni, hogy a következő körben nem olyan kerül mellénk. Egy-két-há’, sasszé, lépés jobbra, forgás. A zenére csoszogtunk. Én nem akartam tánciskolába járni, de viszont azt mondták, egy lánynak muszáj, majd, ha már tud táncolni, a bálban jobb lesz. Lacival elmentem, de viszont Laci csak egyszer vitt el a táncba, utána nézegettem én szerteszét, merre van, otthagyott magamra. Én meg nem tudtam ott ácsorogni, inkább hazajöttem, mert szégyelltem, hogy mindenkit, csak engem nem táncoltatnak. A nővérem haragudott, hogy ne kényeskedjek, majd csak felkér valaki, de én pont attól féltem, hogy ki lesz az.

Jobb volt nekem otthon. A papával mentünk dolgozni. Segítettem, mert láttam, hogy örül. Annak, hogy ott vagyok vele. Még énekeltem is közben: - Búza, búza, de szép tábla búza…A földeken, a szőlőben, a kaszálón, mindent szerettem csinálni. Kapálni is. Mindent, amit kellett.

De viszont a mamám nagybeteg lett. Ápolni kellett. Akkor már féltem, hogy mi lesz velem, ha meghal.  Azt mondta, míg él, addig meg akarja tudni, hogy kihez megyek. Mert akihez megyek, őhelyette legyen, aki vigyáz rám, aki nem hagy magamra egészségben, betegségben, holtomiglan. De viszont hiába mondtam, hogy a papával ketten is megleszünk. Azt mondta a mamám, hogy egyszer az is meghal, menjek férjhez. De kihez, de kihez menjek?  Nem voltam és szerelmes fajta, csak dolgos. Otthon szerettem lenni. Nem ismertem senkit, aki tetszett volna. Az volt a jó, ha megcsináltam, amit rám bíztak, elfáradtam, jól aludtam. Nem a fiúkat nézegettem.

De viszont azt már nem tudom, nem mondták meg, hogy Guszti a maga kedvére jött, vagy valaki küldte, vagy lehet, hogy a mamám, vagy a papám kitalálta nekem az asztalost, a Gusztit. Major Gusztávot. Egyetlen gyerek, az anyjával él, télen, nyáron van munkája, nem függ az időjárástól, jó műhelye van, megéltek belőle, tiszta munka, Manyika, neked nem kell a sárba se lépned. Nem kocsmázik, nem lumpol, otthon van, nem kell neki a munkába eljárni, szemed előtt lesz, mindig láthatod Dolgos.  Ez a Guszti, ő megbecsül téged, a széltől is óv. Nem mondom, hogy csúnya, vagy csámpás lett volna ez a Guszti, de az anyja! Olyan szúrós szemű anyja volt. Félni lehetett a nézésétől. Alig szólt hozzám, azt is mogorván. Az én mamám azt mondta, ne is törődj véle, olyan, amilyen, így szoktak a fiús anyák, irigyek a fiatalra, az új asszonyra.

Kelletlenül, de mégis szót fogadtam.  Olyan voltam én, szófogadó. De viszont, az, az otthagyott, az a mi szép házunk, a nagy udvarunk, kertünk, az, az erdős domb! Sirathattam volna, ha mertem volna. Ki vígasztalt volna meg? Idegenben nem esik jól a sírás. Csak a torkomban fojtogatott. Hát még, amikor megláthattam azt a jónak mondott műhelyt.  A mamám, ha tudta volna! Roskatag régi, kétvégű ház, egyik szoba a műhely, másik szoba a háló, középen a konyha. Aki megrendelő jött, elébb a konyhán kellett átmenni a műhelybe. A fűrészpor belepte a ruhát, az ennivalót. Sohase voltunk egyedül. Ha senki se jött, ott volt az anyja. Ha ott volt, Guszti megbénult. Olyankor nem is nézett rám. Félt az anyjától, az meg a két markában tartotta Gusztit. Megmondta mit kell csinálni, kinek milyenre gyalulja, fesse, fényezze a szekrényt az asztalt. A sarkában volt. A fizetséget zsebre dugta, hová tette? Ha szóba hoztam, hogy azt az rosszul záródó egyes ablakot meg kéne csinálni kettesre, hiába fűtünk, mert télen nem csak a hideg, a hó is beszivárog, visszavágott, azt mondta, nincs pénz. Hol van a fia kereste? Hallgattam nem kérdeztem. Nekem nem járt a kezembe egy fillér se. Nem szokattak rá otthon a pénzzel bánásra.

 A fűrészgépet is csak akkor vették meg, amikor Guszti nem győzte kézi erővel. Sivított az, mint a sziréna. Annak a kezelése is énrám maradt, de szerencsére   a papám jött, segített. Egymagam nem bírtam volna, ketten dolgoztunk vele. Hiába lett több pénz, ami volt, anyósom rejtegette. Sokára, nagysokára tudtam meg, hogy a pesti öccsének adogatta, ha az öccse hazajött panaszkodni, hogy a városban éhen lehet halni. Az én anyósomnak néha ok nélkül is jó kedve kerekedett, máskor meg morgott, mindenért.  A színeváltozásának mi volt az oka? Ezt, azt suttogtak nagy sejtelmesen a szomszédok, én, nem értettem, mit titkolnak, azt hittem azt beszélik, hogy iszogat, hogy zugivó. 

Gusztival? Én sohase beszélgettem. Nem szoktuk meg a beszédet. Az a vén szipirtyó anyja ott termett, hallgatózott, beleszólt, jobban tudta. Mindent jobban tudott, még akkor is, ha nem. A főztömet is ócsárolta, de viszont azt nem bánta, hogy megtanultam a gyaluval bánni. A két karom leszakadt, de hadd fájjon, addig se szurkált a szavával. Nem csak rossz, de jó is volt abban, hogy úgy elfáradtam. Jó volt, hamar elaludtam, egyből hátat fordítottam Gusztinak. De viszont Guszti, az a szerencsétlen meg se mozdult. Hogy is mert volna, ott abban a szobában hárman aludtunk. Az anyós, Guszti, meg én. Két ágy. A sarokban az egyik az ablaknál a másik.  Az egyikben az anyós nyögdécselt, köhécselt a másikban mi ketten, Gusztival.

-Alszik? Nem alszik? Hagyjál. De hát horkol! Csak úgy tesz, hidd el. Fülel.  

Elképzeltem, milyen lenne, úgy együtt lennünk, mint ahogy mások szoktak. Ha mégis alkalom volt, kettesben lenni, beszélni, arra kértem Gusztit, hogy el kéne menni, egy-két napra keresztanyámhoz. Annál lehetne egyszer-egyszer vendégeskedni. Egyedül van, hívogat, látogassuk meg. Ott az ő udvarán két ház is van, az egyikben ott is alhatnánk… Kettesben. Jól van, jól van. Guszti, egyből rálett. De másnap reggel már nem akart. Miért nem, - hát mert csak.

 Nem követelőztem, csak annyit mondtam: - Sajnálom. Az anyós nem engedte? Az volt, amit ő parancsolt. Engem, ha látta, őelőtte Guszti soha meg se csókolt. De viszont volt úgy, hogy a vénasszony néha felment Pestre, vagy lement a faluvégi temetőbe. Így azután mégis lett két kislányunk. Bennük volt minden örömöm. Okosak, szófogadók, mai napig.

A mamám biztos nem így képzelte. De viszont a papám, ha jött, mindent látott, ha nem is panaszoltam. Kitalálta a megoldást. Igaz, a sors segített benne. A keresztanyám a papám testvére volt. Amikor keresztanyám meghalt, a papám azt mondta, Manyika, te most a gyermekekkel leköltözöl a keresztanyád házába. A gyermekek itt örökké taknyosak, girhesek, helyük sincs ebben a kicsi házban. A keresztanyádé jó ház, magas, terméskő alappal, a falak szárazok, négy lépcső visz az előszobába, három szoba, cserépkályha, szigetelő, kettős ablakok, télen meleg, nyáron hűs, kert, fák, ... ami kell. Hozta a fuvarost. Mi? Úgy mentünk el oda a gyerekekkel, mint a mennyországba.  Gusztival meg se beszéltem. Tudtam, azt mondta volna, hogy az anyja nem egyezik bele. Mert az anyja azt nem bánta, hogy én elmegyek, de nem akarta, hogy Guszti otthagyja őt. Mit ad isten, nem is jött mivélünk.

 Az a mulya az anyjával maradt. Pedig a kisebbik lányunk nagyon odavolt az apjáért, sírt utána.  Guszti mégse jött. Csak majd, amikor faluszerte híre ment, hogy micsoda anyámasszony katonája. Mondták neki, nem félted az asszonyt? Na, akkor le-le jött. Ritkán, de lejött. Csak nézte, a változásomat, hogy ki lettem cserélve azóta.

-Mi van véled?  Kivirultál, - motyogta rosszkedvűen.

-Nincs velem semmi mondtam, csak mostanában sose félek, senki se bánt.

 De viszont az anyós fűt-fát kiabált rám. Elhírelték nekem is. Nem is csoda. Megváltoztam. Meg kellett tennem, ha nem akartam belebolondulni. Elmentem a varrodába dolgozni. A kislányok iskolába, és én dolgoztam és nem kellett pénzt kérnem senkitől. Vettem nekik meleg kabátot, szép ruhát, csizmát, a papám jött, fát vágott, behordta a vizet, leszedte a gyümölcsöt, ott volt a gyermekekre vigyázni, míg dolgoztam.  A kisebbik házat kimeszeltük, télére odajött a papám, és ott is maradt végleg. Dolgoztam, tervezgettem, jaj ha tudtam volna, hogy a rövid ideig lesz nekem gondtalan jókedvem.

Egyszer csak híre jött, hogy az anyósom halálán van. Felmentem hozzá.  Kitakarítottam nála, a mosnivalót összeszedtem, főztem neki.

 Két szomszédasszonya, - ott ült az ágy mellett a széken. Hallgatták, ő beszélt. Alig volt ereje. Nem is tudott már felkelni. De beszélt. Azt tudott.

Az ágyát, párnáját igazítottam. Fogatlanul rám sziszegte: - Mit keresel itt? Utállak, mindig is utáltalak. Elvetted a fiamat tőlem. De ne hidd, hogy a tiéd lett… az enyém volt. Magamnak neveltem, nem is kódorgott el, én mindig kéznél voltam. Éccaka is nappal is, meg még míg a fűrészgép sivított addig is…

 - Mit beszél, miket beszél? Elment az esze? A két vénasszony mitől riadt meg? Abba a percbe felálltak. Már az ajtónál voltak. Ők tudták, amit rajtam kívül mindenki tudott. El se köszöntek, úgy siettek, egymás sarkába hágva, mint a tolvajok, akik olyan kincs rejtekére bukkantak, amiből megélnek egész hátralévő életükben. Elosontak, mint a cinkosok. Hiába marasztaltam őket. De viszont én, inkább úgy tettem, nem hiszem el, csak beszél szegény, azt se tudja mit.

  Guszti? Gusztival már mi úgy megszoktuk a különélést, hogy azután csak vasárnaponként, ebédre jött, ha hívtam. Nem sokára beteg lett. Lefogyott, legyengült. Akkor, mit tehettem volna, idehoztam, itt gyógyítgattam. Ápoltam, haláláig, türelemmel.

Aközben lett volna már időnk elmondani egymásnak, jót is, fájót is, de én nem kérdeztem, nem firtattam, soha egy szóval sem említettem az anyját. Sokszor eszembe jutott.  Ott ültem a Guszti ágya mellett, fáradt voltam, elbóbiskolhattam, egyszer csak a kezét éreztem a térdemen. Megélénkültem.  Alig-alig, de mosolygott. Rám.  Rám mosolygott. Eddig még egyszer sem, mióta beteg. A kezét nem vette el. Akkor bátor lettem, és  elkezdtem:-Jól vagy? Rábólintott.–Kérdezhetek valamit?  Bólintott.  -Mondd meg nekem igaz lelkedre, hogy igaz –e   az a régi  pletyka, hogy …

Nem tudtam befejezni, kintről kutyaugatás hallatszott, valaki kiabált: - Itthon vagy Manyika?

 Mielőtt kimentem, Gusztira néztem. Ő nemet intett a kezével, fejét rázta, hogy nem igaz a mendemonda. Ennyi volt. Többé nem hoztam szóba a dolgot. Nem tudtunk mi beszélgetni. Nem szoktunk…

 Csak felejteni tudnék. Még végig ki se mondtam, egyből rázta a fejét. Tudta. Honnan tudta, mit akarok kérdezni?

 Már elmúlt, már mindegy, de viszont, az, az egy a biztos, hogy  nem kellett volna engem  férjhez adni, de a mamám azt hitte jó lesz hozzám.…hogy jó életem  lesz.

Őhelyette  vigyáz rám Guszti.

Szegény Guszti! Így tudott vigyázni  rám.

Foto: Freepik