- Hallik a szavamon, hogy vidéki vagyok? Ez nem kopik le rólunk soha. A falusi szójárásunk. Jól van ez így. Pedig már sok éve városi vagyok. Hogy lettem én pesti? Elmondom, de még a végén kérdeznék is valamit.

    Őszre járt akkor az idő. A tanya körüli nyárfák levele sárgán villogott a nyárutó lágy napsütésében, szeptember vége lehetett. Falusi mértékkel, már nagylánynak számítottam. A szomszéd tanyáról, Misi mindig ott jött-ment valami ürüggyel a mi tanyánk körül. Vagy kérni jött fűrészt, kalapácsot, vagy az elkóborolt birkát, malacot kereste, de én tudtam, miattam jön.

A szőlő leszüretelve, tengeri a góréban, kint a puszta határban az akkor már az üres tengeriföldön, csak a narancspiros, citromsárga, érett, barázdált, óriás tökök gömbjei világítottak, mint ott felejtett nyári lampionok, amikor apám kiparancsolt engem is, hogy segítsek felrakni a szekérre, a jószágok kedvenc csemegéjét. Amikor elindultunk, velünk jött Miska is. Hat testvérem közül a legkisebb, Karcsika, - hároméves lehetett, - ordított, hogy ne hagyjuk otthon. Apám kedvence ne jött volna? Anyám hiába mondta, hogy ezt a kicsit ne vigyük, apám még az ostort is a kezébe adta, hadd játsszon, hadd szokja, mintha ő hajtaná a lovakat. Csapkodott is az ostorral, pedig alig bírta. Az jó volt, hogy Miska jött, legalább odahordta azokat a marha nagy terméseket a szekérhez, hiszen némelyik olyan hatalmasra nőtt, hogy én fel se tudtam emelni.

Apám rakosgatta, igazgatta, ott fenn a szekéren, hogy minél többet hazavihessünk. Karcsika is ott játszott, a legnagyobbra nőtt tök tetején lovagolt, apám meg csak nevette, hogy lám csak, ügyes ám ez, úgy lovazik, mint egy huszár.

 Amikor, hogy-hogy nem, hiába ott álltam a lovak előtt arra vigyázva, hogy el ne induljanak, mégis, darázstól, légytől, ki tudja mitől megriadva, a lovak megugrottak, bár a szekér épp csak megrándult, ám Karcsika meginogva, lebukfencezett, le a földre, a kerék elé.

 Apám, nagyot ordított. Onnan föntről nem láthatta, hogy mögötte, az én kisöcsém egyből felugrott, nincs semmi baja, ott fut, ni, a dűlőúton, de akkor már apám is a földön állt, első dühében kezébe kapott szíjostorának lendületes suhogásával, engem kezdett megleckéztetni:

-Te meg csak ott állsz, temiattad akár meghalhatna gyermek, te semmirevaló, te nyomorult, nem tudtál vigyázni a lovakra… zuhogott az ütés, az ostor csapott, csípett, csattant, mint a puskalövés. Olyan volt az egész, hogy ha nem éget fájón a csípés, mint a tűz, azt hihettem volna, álmodom. Ahogy észhez tértem, a szégyenem volt az első, Miska miatt. Ez a nagy málé látja, hogy engem vernek! Mikor nem is vagyok oka semminek. Nem azért hozott apám, hogy a gyermekre vigyázzak. És mégis. Üt az apám. Kegyetlenül. Egy apa. Aki tudhatta volna, ne engedje ott fenn ugrálni a kisgyermeket. A szégyenemen felülkerekedett a lázadás, a dac. Engem lehet verni? Engem verni lehet? Ostorral, mint egy rossz lovat?

    Valami, az apáméhoz hasonló erős harag szállhatott meg, amikor szembefordultam véle:

   -Tudja mit apám? Utoljára ütött meg. Éngem többé soha nem ver, mert itt hagyom. Örökre. A szavamat egy-két év múlva megtartottam.

 Anyám sírt, könyörgött szegény, hogy gondolkozzak, ki segít neki, maradjak, de én összepakoltam, ami kicsi ruhám volt, és nemsokára elindultam Budapestre, munkát keresni. Kikísértek. A vonatnál apám elfordult, láttam, ő is törölgeti a szemét. Anyám ott futott a vonat mellett, még kiáltott, hogy Violám, azt sose felejtsed el, hogy a becsületed az első.

Ezerkilencszáz ötvenet írtunk. Tizenhét éves voltam, Jöttek azon a vonaton többen, olyanok, mint én. Maguk közé valónak fogadtak. Helyet szorítottak. Ingázó vidékiek a nagyvárosban. Munkásszállón laktak. Ott aludtam a lányokkal én is, azon az éjjelen.

 Meg még jó pár évig. A sörgyáriak szállóján.

. ***

    A sörgyár, …hát, az volt nekem a csoda.

   Hosszú ideig nem tudtam betelni a büszkeséggel, hogy itt dolgozhatok, engem befogadtak, hogy itt lehetek.  A valahová tartozás lelkesítő tudata.  A tanyáról a gyárba.   A pusztából a sokaságba. Sokan vagyunk, együtt megyünk, együtt jövünk. Nem kell félnem. Nem bántanak. Többé, soha. Ezt hoztam magammal. Ez ma is, hetvenévesen, a jelszavam engem többé soha.

 Soha többé. Na, igen, fogékony lelkem biztonságérzetét táplálta az ötvenes évek hangulata, a munkásosztály mindenekelőtt, mindenek fölötti jelszavai. A munkásosztály öntudatos tagja lettem. Az ünnepek, a május elsejék, a kor sokat énekelt dalai, a hangszóróból áradó, egy a jelszónk a béke, harcba boldog jövőnkért megyünk, - küzdő korunknak új nemzedéke, mind itt halad velünk, - bármely ég néz le rája, -bár a bőre barna vagy fehér, a jövő távlatai, rózsaszínűre festették a reményeimet. Itt minden nagyszerű volt.

  Belül, a gondolkodásomban, miért maradtam, az mégis az, aki már nem akartam lenni. Hordoztam az anyám, a nagyanyáim évszázadok óta őrzött erkölcsét, szemérmét, szokásait. Még a mozdulatukat is, ha kenyeret szeltem, a veknit úgy fogtam a hónom alá, mint anyám kemencébe sütötte kerek kenyerét, és a hajamat sem vágattam rövidre. Még a dalokat is, otthoniakat dúdoltam, ősszel érik babám a fekete szőlő… nem, nem cserélődtem ki.  De nem akartam hazamenni.

Na, miért nem? Mert ugye, itt volt Józsi. Ahogy néz. Ez a csendes, szótlan, szégyenlős, egy valódi rendes falusi Józsi. Szótlanul indult az ismerkedésünk. A munkaruhám felső zsebében hordtam egy kis fésűt. Amikor az ebédlőbe mentünk, valahogyan épp akkor, épp ott volt dolga Józsinak, és mellettem elhaladva, kikapta azt a fésűt a zsebemből. Tudtam én mire megy a játék, mégis haragot tettettem, ugrottam utána, hogy visszavegyem, de ő jóval magasabb volt, nem értem a kezéig, a felemelt kezében tartott fésűig. Nevetett, hogy kapjam el, le-föl emelgette, de én szégyelltem ott ugrándozni, így a fésű nála maradt. Másnap is, harmadnap is.

 Már csúfolódni kezdtek a lányok, hogy mi ez, tán zálog az a fésű, és hogyan fogom kiváltani, tán csókkal. Én, meg a csók? Nem úgy vagyok én elengedve! Elhatároztam, nem fog bolondot csinálni belőlem és bementem a művezetőhöz. Árulkodtam? Lehet. Segítsen, mert énvelem ilyen csúfságot tenni nem lehet, nem vagyok senki játékszere, én egy becsületes lány vagyok.  Nem tudtam mit mosolyognak rajtam, de a Józsit behívatták, összeszidták- vagy úgy tettek,- és a fésűt este, a munka után úgy adta vissza, hogy egy barátját is elhívta, elkísértek a szállóig, úgy kért bocsánatot.

 Na, ettől kezdve ösmerősök lettünk. A gyártól a szállóig tartott a sétánk. Elkísért, beszélgettünk, és volt is miről, mert ő is falusi, ő is parasztgyerek. De a barátságnál többre nem haladtunk, még a kezemet se merte megfogni.  Nagyon félt tőlem. Ráadásul, engem „kiemeltek”, még a hirdető táblán is ott volt a nevem az élmunkások között. Sőt, nagy kitüntetésként, jutalomból elmehettem a Világ Ifjúsági Találkozóra.

Mármint elmehettem volna, ha én, a máskülönben nagyszájú leány, mertem volna menni. Ki, a nagyvilágba? Féltem. Hiába voltam pesti lány, a gyár és a szálló közti útnál messzebbre nem merészkedtem. Nagy restelkedve visszamondtam az utat. Más ment el helyettem.

 Viszont, kárpótlásul kaptam egy két személyre szóló, színházjegyet. Így mentünk el, nagy viszontagságok között színházba. Ketten, Józsi és én. Azt se tudtuk, milyen belül egy színház. Utunk a Nemzetiig? Izgalmas kaland, mint Jancsi és Juliska bolyongása, a rengeteg sötét erdőben.  

***

Ha most visszagondolok, látom magamat, a kikeményített vasalt fehér blúzom, a szürke szoknyám, a fekete félcipőm, a kis fehér zoknival, a két ágba befont hajamban szalaggal… nincs róla fénykép, pedig látszana a mosolyomon, milyen boldog vagyok. Pedig nem volt az olyan egyszerű, eltalálni a színházba.  

Visz, visz minket a villamos, mikor kell, hol kell leszállni, és ha leszálltunk, merre kell menni?  És ha eltévedünk? Nézzed már mennyi siető idegen, hova megy ez a sok ember? Jaj, hol vagy már Józsi, elsodortak, mi lesz velem, ha elveszítlek… és megfogtam a Józsi kezét.  Észre se vettem, szorítottam a kezét. Ezt emlegette Józsi, jaj, de sokszor, évekig, hogy tudod Viola, emlékszel Violám, mikor a Nemzetinél te megfogtad az én kezemet…Ott ültünk a puha, kényelmes fotelben, mint a mennyországban mi voltunk Rómeó és Julia. Volt-e azóta ott olyan élménye valakinek, nem tudom, de az olyan volt, nem volt több olyan. Megsirattuk.

   Amikor összeházasodtunk, nekünk nem volt semmink. Albérletbe laktunk. Nyitott folyosó, egy égre nyíló szoba ez volt az otthonunk. Lavórban mosakodtunk, a vaskályhán főztem. Víz az udvaron, WC. a folyosó végén. Nekem fogalmam se volt, hogy ikreim lesznek. Amikor a fiam megszületett, az orvos már a folyosón járt, úgy hívták vissza, jaj, doktor úr, jön a másik! A lányom, ő alig volt másfél kiló. Inkubátorba tették, nem is szopott, úgy táplálták, mindenféle csövek lógtak ki belőle. Hullt a könnyem, mikor a fiammal hazaengedtek, mert a lányomat ott kellett hagynom. Ikrecskéim nékem! Na, írtam anyámnak, jöjjön segíteni, mert az egyikre vigyázni kell, míg a másikhoz a kórházba bemegyek. A fiam szépen gyarapodott, de a lányomról az orvos azt mondta nekem: - Nem látja milyen csenevész, nem életképes, ne szaladgáljon ide, hiszen maga is alig áll a lábán, amilyen sovány. Akkor már három hónapja vártuk, hogy erőre kap a lányom, de, bár inkubátorból kivették, őt még mindig mesterségesen táplálták.  Nyugtalanul aludtam miatta, vajon, hogy van?

 Egy napon elszántam magam. Pólyát, réklit, pelenkát vittem be. Mikor a nővér meglátta, hogy átöltöztetem a babát, rám förmedt, hogy képzelem, tán meg akarom ölni a gyermeket.

Nem a magáé, kiabáltam vissza. Az enyém. Hazaviszem És - hazavittem. A bőre csupa kiütés, a pici feneke eleven hús, a pisitől. Kamillába fürdettem, anyatejet hordtam neki. Vasalt, hófehér pelenkába fektettem, a bába összecsapta a kezét. -Ez igen, anyuka! Én örökké mostam, főztem rájuk. Micsoda?!  A lányom kigömbölyödött. Anyám hazament. Józsi az én jó uram, kitalálta, hogy ami sört a fizetés mellett járandóságba kaptunk, azt ajándékba vitte. A zöldségesnek, a hentesnek, a tejboltosnak…na, nekünk mindenből a legjobbat tették félre. Tej, hús, gyümölcs. És az én kicsikéim erősek, vidámak. Egyéves korukban szépen felöltöztettem, és bemutattam őket a kórházba. A nővérek összeszaladtak: - Ez nem igaz, hogy csinálta? Az orvos kezet fogott velem, úgy gratulált. Ó, mit mondjak, hamarosan kaptunk lakást, na, volt érte egy kis harc, nem mondom, de én, mint egy anyatigris, kiharcoltam, engem többé soha, - tudja! Ha látta volna az örömüket. A kis lyukból, igazi otthonba. Szaladgáltak egyik szobából a másikba, -, ez a miénk anyuci?  Mind a kettőt taníttattuk. Nagyon jól megy nekik.  Én még mindig abban a lakásban élek, az uram hat éve elment. Jó ember volt. A gyermekek már házasok. Igaz, a lányom már el is vált. Itt is, ott is egy-egy gyermek. Hát én csak megvagyok így egyedül. Én hozzá vagyok szokva a dologhoz. Ellátom magam. Főzök, takarítok. A lányom, mindig tanul valamit. Most olaszul, vagy tán angolul? Esténként felhív. A fiam igazgató, nagy fekete autóval jár. Siet. Nem ér rá. De nagyon kedves. Szeret engem. Azt mondja, anyuci írja fel, ami kell, a sofőr elhozza. Ha elromlott valami, hívjon szerelőt, kifizetem, amibe kerül. Vettek nekem mobil telefont. De sokszor nem veszik fel, ugye, rosszkor csörgetem őket. Békében élek én itt Pesten. Senki se emel rám ostort.  Ostort? Még rossz szót se. Többé soha, ahogy akartam. Szabad vagyok. Nekem már a gyár se dudál. Mégis, mi van velem, mit gondol? Valami ürességet érzek. Mi hiányzik? Ráérnék lustálkodni, sétálgatni, beülni egy kávéra, de én nem. Kora reggeltől készenlétben, ugrásra kész várok valamire. Mint katona a strázsán. Mit akarok még? Hetvenévesen. Maga érti ezt?

***

Foto: Fortepan