Aliz néni is a szanatórium vendége. Ő, fizetős vendég. Azért fizetős, mert saját kérésére jött, nem orvosi javaslatra. Elcsodálkozva vette tudomásul, az itteni szokásokat. Ő nem hozott magával törölközőt sem szappant, sem köntöst. És a fürdőkádból ki és beszálláskor, ki fog neki segíteni, mert ő nem tusol, ő csak fürödni szeret. Azt hitte, olyan lesz itt, mint egy elegáns hotelben. És az ennivalót is fumigálta legalábbis eleinte. Kaján mosollyal kérdezték a többiek tőlem, - akinek Aliz néni a szoba-társam lett, - hogy: -Na, mi van, Aliz néni ma se fürdött?  Aliz néni nem volt mozgássérült, egyik nővérnek se volt ideje őt esténként a kádba be, és - kisegíteni. Aliz néni méltósággal viselte a mellőzést, mígnem a negyedik nap estéjén jött Nellike, aki a legtoleránsabb nővérkének bizonyult, ő kivitte Alizkát a fürdőszobába, hozott egy kádba való ülőkét és megtanította egyedül fürdeni.                A legegyszerűbb módszert mutatta meg, és nem jött többet, és mi történt? Alizka rájött, hogy fizetős, nem fizetős, ha fürdeni akar, egyedül kell nekilátni- Micsoda! Úgy belejött, hogy félórákig csorgatta magára forró vizet.

 Hozatott törölközőt, szappant, mindent, ami kell. Megszólította Böbét, aki nálunk takarított, hogy hozna e neki ezt, azt a boltból. Böbe szívesen hozott tepertőt, azt a kis mokkacukor nagyságút, - amit be lehet kapni még kenyér nélkül is. (isteni íze van, echte magyar) meg kaliforniai paprikát meg házi kenyeret, és még, amit csak Alizka felsorolt. Előbb azt mondta neki, hogy hozza csak Böbe, majd ő kifizeti, de Böbe csak a fejét rázta, honnan lenne neki annyi pénze, mikor három kicsi puját nevel. Alizka elfordulva vette ki a pénzét, ne lássa Böbe, hogy hol tartja, és azt mondta, hogy a számlát el ne felejtse hozni. Ezek után cserélt Böbe Icával a másik folyosót takarítani, mert Alizka az utolsó garasig elszámoltatta.

Böbe csak körözött az ujjával a feje mellett, ha meglátta Alizkát: -A vén smucig!

 Honnan is tudná azt Böbe, hogy egy „világfi, mint Alizka” elmenőben lesz nagy gavallér (ha meg volt elégedve).

Egyébként nem Aliz néni a neve, de van benne valami arisztokratikus másság. Valaki így szólította, tán épp Böbe, a név ráragadt.

Aliz néni egy jelenség. Hiába emlegette, hogy a 94. évemet taposom, nála nem érvényesült nagyanyám mondása, hogy jaj fiam az öregasszony lefele nő, mint a tehén farka. Aliz meghökkentő magassága nem csökkent az évek során.  Megmaradt, mint ifjúkorában volt, olyan kb. száznyolcvan centi magasnak. Éppen ezért volt döbbenetes, amikor mint jegenyefa a pusztán, kimagaslott a többi idősecske beteg közül. Talán az úszás, a kedvenc sport tette, vagy ilyennek született. A biztonság kedvéért járókeretet használt. Magasított járókeretet, - amit ”odaátról” vagyis Amerikából hozott magával, - ügyes kis kerekeken tolta maga előtt, ha sétára szánta magát. Hogy támasztéka ott ne hagyja őt, le is tudta fékezni, két rászerelt teniszlabda segítségéve.  Valahai sűrű göndör haját, - ami most, vihartépte egyszerűséggel, ezerfelé röpült, - ő maga „fodrászolta”: - Azt én egyszer megfigyeltem, mit művel velem a fodrász, és soha többé nem mentem hozzá, magam vágom, már évek óta. Ingyért, nem pénzért!”. És föl se merült benne, hogy kár így elhanyagolni azt a kincsét, ami a legszebb lehetett volna rajta. Aliz néni soha sem ismerte volna el, hogy vannak kérdések az életben, amire esetleg több jó megoldás is lehetséges. Azt a fixa ideát, amit kitűzött maga elé fiatal korában, oly annyira megfelelőnek találta, hogy ragaszkodott hozzá: - Én mindig a saját fejem után mentem!

Polgári család három lánya közül ő volt a középső. Honnan, honnan nem vette, dús fekete göndör haját, amikor nővérei szőkék, kék szeműek voltak. Nem lehet azt tudni, de ő merészen élt a kivételes külsejéből adódó lehetőségével. Az biztos, hogy holmi szendeség, nyafogás, sírdogálás vagy meghatottság nem gyöngítette. Csak a gyakorlatiasságra, a hasznosságra, az érvényesülésre a célratörésre volt érzéke.

1923 áprilisában született, kisvárosi kereskedő családban. A memóriája visszavitte egészen ötéves koráig, ahonnan csak azokat az eseményt tartotta meg, ahol önigazoló tetteivel bizonyíthatta életrevalóságát. Az apja kedvenceként mindenben részt vett, ott sertepertélt a közelében.

- No te minden lében kanál kisasszony, menj csak át Basa Feri bácsihoz, hogy azt a tíz pengőt kéri az apukám, amivel adós tetszik lenni. De még a városházára is küldte, ahol Alizzal fizettette ki az adót. -Mondd meg a jegyző bácsinak, hogy a jövő héten hozzuk a többit.

Három lányt taníttatni? Budapestre költöztek. Előbb a tanári pályát tervezte, mert a történelem érdekelte, de amikor a szomszédban lakó vegyészmérnökéknél látta, hogy milyen jól élnek, a vegyészetet választotta. A kirívóan nagy önbizalma, szokatlan magassága, állandó tanulási kényszere, az „én aztán viszem valamire” elszánt ambíciója, hogy kitűnő legyen, vagy ki tudja miért, elriasztotta az udvarlókat.

Azt a történelmi időt, amikor fiatal lányként, a második világháborút, az oroszok bejövetelét, az azt követő kényszerű demokráciát, (amikor minden vagyonuktól „megszabadították” a családot), lázadóként élte meg, amin már nem is lehet csodálkozni. Félelem? Alizka sohasem félt. Az orosz katonák elől bujkáló nővérei a padláson találtak menedéket, míg ő a fekete göndör hajú, barna bőrű lány, cigánylányos ócska gúnyákat keresett, korommal tette még feketébbé az arcát, és ott mászkált közöttük, meglopta őket, ennivalót csent az övéinek. Amikor kiderült, bántani nem bántották ugyan, de egy kirgiz tiszt, káromkodva, utálkozva, leköpte. Az édesanyja aggódására, hagyta abba ezt a kalandozást: - Nem férsz a bőrödben, míg meg nem járod!

Természetesen az ötvenhatos események közepette ott volt, még a Sztálin –szobor ledöntésénél is. November negyedike után, a rendfenntartó hatalom kereste, hogy megbüntessék, mert mint ő maga mondja,” szájaltam is ám!”. Menekülnie kellett.

Az osztrák határon szökött át nyugatra, többed magával egy téliesen hideg őszi éjszakán. Bécsben összebarátkozott azokkal, akiknek már volt összeköttetése a San Franciscoba igyekvőkkel.

„Igaz, hogy akkor még angolul nem beszéltem, de tudtam, az én szakmám, a vegyész mérnöki diplomám, a világ bármely részén kenyeret biztosít számomra. Anélkül el se mertem volna menni idegenbe. Na, ne higgye senki, hogy könnyű volt a beilleszkedés. Az állampolgárság megszerzéséért, míg a nyelvet és Amerika történelmét - angolul - meg nem tanultam, dolgoztam én takarítóként, és a többi, előbb kivándorolt magyar barátom, Erzsi, meg Ilona kegyelemkenyerén éltem.

Amerikai állampolgárként, hamarosan mérnökként dolgoztam.

Aliz néni mesél. A hangja rekedt, néha kis szünetet tart, de nem lankad, folytatja:

Egy San Franciscoi gyár élelmiszereket vizsgáló laboratóriumában kaptam állást. Óriási boldog büszkeséget éreztem. Megcsináltam! Ám akkor feltámadt az igényességem! Lakásom legyen, jól öltözött legyek, társaságom legyen, és így tovább.

Elkezdtem zsugoriskodni. Nem haladtam semmire. Rosszul csinálod, szólt rám az Ilona férje. Megtanítottak gazdálkodni a pénzzel. A bank adott kölcsönt. Abból elindultam. Jó bank volt, az ügyfelet segítő, kis kamatot kérő. Ha van lakásod, ha van otthonod, ha van hova hazamenned, mindjárt jobban érzed magad. Sokkal könnyebb a megtakarított pénzedből a banknak törleszteni, mint az albérletben éhesen, fázva a spórolt pénzed szalmazsákban dugdosni, félve, hogy el ne lopják, akár hosszú hónapokig.

Különös, hogy míg nehéz idők jártak, a haza írott leveleim bizakodók voltak. Ne féltsetek, erős vagyok sikerülni fog! Amikor egyenesbe látszott jönni az életem, akkor az addig tudatom alatt bujkáló honvágy felszínre tört. Egyre haza vágytam. Kesergő, honvágyas leveleket írtam. Mi lenne, ha egy kis időre visszamehetnék, haza! Apám, segítsen, kértem vágyakozva, hadd menjek haza. Ne izguljanak, ha még keresnének, éjjel fogok érkezni, egész nap, vagy napokig ki se mozdulnék, de nem bírom a család nélkül sokáig! Apám válaszlevele gyorsan jött, még nem lehet, még nem jöhetsz. Majd, ha lehet, akkor azonnal írok, addig maradj, - ott vagy biztonságban.

Azért volt úgy, hogy a laborból kimentem a mosdóba és feltűnően tovább maradtam.  A munkatársnőm utánam jött. Hallhatta, láthatta, hogy hangosan zokogok, szenvedek a honvágytól. Vigasztalt, csöndesített, nehogy nagyon belelovaljam magam a bánatba. Tudod, mondta, most még csak hagyján, ma még csak sírsz, de ha elér a szádig a szenvedés, akkor belefulladsz a bánatba. Azt ne várd meg. Indulj befelé, dolgozni! Inkább adj hálát, hogy jó helyen vagy!

Akik régebben ott éltek, nem hagytak magamra. Elhívtak összejövetelekre, névnapokra, ünnepélyekre, hogy segítsenek megszoknom, hogy innen nem mehetek csak úgy haza.

Ilonáék, Erzsiék, kitalálták, hogy férjhez adnak engem.

Hány éves voltam? Elmúltam harminc. Abban az időben már nem számítottam arra, hogy bekössék a fejemet. Nem asszonysorsra vágytam. Önálló karriert akartam felmutatni. Azt akartam, hogy olyan irigyelni való híremet vigyék, mint azokról a kivándorlókról, akik a harmincas évek gazdasági válsága idején meggazdagodtak, akikről azóta is legendákat mesélnek. Valamilyen talán hiúságból fakadó módon, - ahogy visszanézek, - most jövök rá, hogy a menekülésemet megfutamodásnak éreztem. Mintha szégyelltem volna, hogy elfutottam a börtön, vagy halálbüntetés elől. Mint egy hőst játszó megdicsőült kamasz.

Le akartam mosni magamról a megfutamodásom szégyenét. Azzal, hogy kiemelkedően fényes pályát futok be. De a pénzzel való ügyeskedést nem ismertem. Takarékoskodni nem elég. A bankok sem mindig az ügyfeleknek kedveznek. Valahogy mégis sikerült egy házat vennem. Amit fel kellett újítani, mert ahhoz túl nagy volt, hogy egyedül éljek benne, de ha az emeletet kiadom, azt újjá kellett varázsolni. Egyedül láttam hozzá, mert szakemberre nem tellett. Éjjel malteroztam, meszeltem. Volt úgy, hogy hajnal felé feküdtem le. Senkinek nem panaszkodtam. Az ambícióm és a büszkeségem az egekig ért.

A férfival, akit bemutattak, alig találkoztam. Mérnökként dolgozott valamilyen hadiüzemben, ahova különleges igazoltatásokon át, mehetett be naponként dolgozni. Nem értem rá vele találkozni. Szerelem? Tetszett nekem, mint akinek semmi célja nincs vele, csak egy beszélgetés, egy séta, egy kávé, de semmi több.

Nem, nem voltam szerelmes Gusztiba.

Ő is egyedül élt, távolabb, a város másik végén. Ritkán találkoztuk. Amerika, a becsületes, pontos, alapos ám rohanó munkák és a jól szervezett, megérdemelt pihenés országa volt. Mióta hazajöttem, azóta nézek vissza csodálattal. Ott mindenki átérezte a felelősséget, azért a munkáért, amit végzett. Adócsalás, lógás, késés, a rábízott anyaggal való hűtlen kezelés? Egyszerűen elképzelhetetlen. De még az utca embere is. Ha a bolt előtt felejtetted a csomagodat, azt beadták a boltba, és másnap átvehetted. A kerékpár ott volt egy hét múlva is, ahol hagytad. Senkit sehol sem csaptak be. De ez már régen volt.

Hol hagytam abba? Igen Gusztinál. Egy szombaton, éppen a házat meszeltem, késő este volt, éhes is voltam fáradt is, de nem hagytam abba csak, amikor megszólalt a telefon. Guszti hívott: - Maga alszik már?

 –Nem, nem alszom, dolgozom.

 - Mit dolgozik ilyen későn?

 -Meszelek.

 -Micsoda, meszel? Mit meszel?

... és akkor elmondtam neki, abban a gyenge pillanatomban minden aggódó, hazavágyó, kétségbeesett magányomat. Hogy fáradt vagyok és éhes, de még kenyér sincs itthon. Alig telt el egy-két óra, motorzúgással, autóval és nagy kosár elemózsiával megjött Guszti. Később elmondta, hogy akkor ismerte meg igazi énemet, és hogy a nélkül a beszélgetés nélkül, sohasem szeretett volna meg.

Akkor együtt vacsoráztunk, és mert nagyon késő volt Guszti ott maradt. Másnap vasárnap, és Gusztiról kiderült, hogy tud meszelni, és tud ablakot javítani, zárat cserélni, és már ezután nem is hagyott el engem. Összeházasodtunk, és mondhatnám, hogy boldogok voltunk, ha nekem az ilyesmihez volnának szavaim. Nekem megmaradtak régi terveim. Lett házunk a tengerparton és San-Francisco dimbes-dombos utcáin, nagy igyekezettel megtanultam az autómmal úgy közlekedni, hogy a lejtőn fölfelé, ne guruljak vissza hátramenetbe, ha esetleg véletlenül eltéveszteném a pedálokat.

Mi mindketten vigyáztunk arra, hogy tiszteletben tartsuk egymás szokásait.  A másik érzékeny oldalát. Hogy egyikünk se veszítse el a függetlenség illúzióját.

Szerettem főzni, és míg Guszti lenyírt a füvet, vagy megjavította a zárat, kész lett a vasárnapi ebéd. Otthon azelőtt nem sokat forgattam én a főzőkanalat, de máig látom anyámat, amikor kenyeret dagaszt, amikor krumplit hámoz, amikor a rántani való húst, lisztbe, tojásba, zsemlemorzsába forgatja, és előjöttek, és a kezemben tárgyiasultak a látott emlékek. Akartam is Gusztinak jót főzni, hát megcsináltam. Mint a többi kitűzött célomat. Megcsináltam és hidd el, jól csináltam. Semmit sem bántam meg.

Guszti rám hagyta, hogy az anyagiakkal én bánjak. Lett is megtakarított pénzünk. Apám annakidején azzal engedett el a bizonytalanba, hogy vigyázz magadra lányom, és arra főleg, hogy pénz nélkül, sose hagyd magad.

A régiek között volt egy Jenő bácsi. Jómódban élt. Tőle tanultam, hogy a megtakarított pénzt csak államkötvénybe fektessem. Az állam, nem megy csődbe. Nagy haszonra is lehet számítani, de az ritka. Viszont a kis haszon biztos, mint a Nap. Nem milliomossá kell lenni, - aki előbb-utóbb a pénze rabja lesz, - hanem megbízható, szavahihető, jómódú állampolgárrá. Aki köztiszteletnek örvend, aki hiteles.

Haza, haza, hazajönni. Dörömbölt ott mélyen, bent a szívemben évekig. Hazajöttünk Gusztival, De mire jöhettünk, már semmi sem volt a régi. Valamit valamiért? Amit elértem, azért fizettem. Fizetnem kellett. Már csak a testvéreimmel tudtam találkozni, én is, ők is, mindhárman öregen. Azok gyermekei sem gyermekek már. László mérnök, Anna tanár, mindketten túl, a hamvas ifjúságon.

Guszti már akkor beteges volt.

Ültünk a parkban, egy padon, néztük a Gellért hegyről a panorámát és egyszerre mondtuk:

- Meghalni itt fogunk, itthon. Hazajövünk.

 Másnap eladó házakat néztünk.  Házat? Öregen? Sok baj van egy házzal! Egy jó helyen lévő öröklakást vettünk. Még visszamentünk Amerikába. Guszti ott halt meg. Haza jöttem, őt is hazahozattam. A farkasrétiben nyugszik. A lakásom jó. A szomszédok is, de úgy érzem, túl sokáig éltem „odaát”. Az ottani házba vágyom vissza.

Most oda van honvágyam.

 Ne, ne bánd, ne sajnálj. Túl sokat éltem, már nem fáj olyan nagyon semmi. Csak mindig ott vagyok gondolatban. Reggelenként ébredéskor azt az ablakot keresem, ahonnan a tengerre láttam. Be kell hunyni a szememet, és látom, akkor látom a tengert. Érzem a víz szagát. A nagy vizek nyugalma elringat, mint a gyermeket.

********

Lefekvés óta hallgatom Aliz nénit. El akarom oltani a lámpát, de ő megállít:

 -Ne aludj még. Várj, nem igaz, hogy nem bántam meg semmit.

Míg várok, Aliz néni elhallgat, köhécsel, torkát köszörüli:

-Mondjam, ne mondjam?  Nehéz bevallani.

 Guszti akarta volna, de én eltékozoltam a gyermekváró fiatal éveimet.  

Büszkeségre, vagyonszerzésre, karrierre váltottam elhessegettem még a gondolatát is.

Meggyőztem magamat, hogy gyermekre nincs időm.

 Mit értem el? Most csak a nagy üresség vesz körül. És ez rosszabb, mint a honvágy. A honvágyban emlék és reménység van. A magányban nincs más, csak a puszta, kietlen magány.

Aliz néni felkönyököl az ágyban: - Na, kimondtam, hogy ezt is tudd. Mindjárt virrad. Megyek fürdeni.

Elindul, megfontoltan csoszog ócska papucsában, maga előtt gurítja, az „odaátról hozott, príma” járókeretét.

Az idők távolából tisztán kirajzolódik, a „saját feje szerinti” sikeres karrierje: vezető állás, sok pénz, jó férj, autó, ház, nyugdíj.

    Az ajtóból még visszaszól: - Így volt.

   A győzelem V jelét emelem felé. Méltóság van a köszönetében, bajnokok intenek így, az őket éljenző tömegnek.

    Holott gyűrött hálóinge sem igazán előnyös, kócos haja ezerfelé száll, ám tartása egyenes, fejét felemeli, önérzete töretlen.

 Aliz néni tudja, - szemernyi kétsége sincs, - hogy amit tesz, jól teszi.

 Tusol, kényelmesen, ráérősen. Hosszú percekig csorgatja magára fürdővizet.

 Rákopogjak? Sürgessem, hogy én is fürödni szeretnék?

 Szerintem én, eszébe sem jutok.

 Végre, sietve tusolok, késésben vagyok, ripsz, ropsz, futok az ebédlőbe.

 Alizkának felhozzák a reggelijét, a vajas kenyere mellől figyelmeztet:

- Miért nem vagy kész időben, nem illik elkésni, és tudod, nem is elegáns.

********