Minden vasárnap, de különösen húsvétkor Manni előre örül, hogy a mamánál lehet. A mama a templom mellett lakik. Manni ott van, szombat este óta. Szívesen fogadják, és nincs jobb a húsvétvasárnap reggeleknél, mikor a mamánál ébred. Ez a mai nap a mamáé. Holnap lesz a húsvéti locsolkodás, akkor Manni otthon várja a locsolókat.

 Ezek az ünnepi reggelek mindig a mesebeli végtelen szabadság ígéretét jelentették Manninak. Már az ébredés is, egészen más, mint otthon. Már nem aludt, de még nem bújt ki a takaró alól. Hallgatta a sehol másutt nem hallható otthonos családi zörejeket, a csöndes beszédet:

 -Csak halkan, Manni hadd aludjon még! - mondogatták egymásnak.

  Nincs sietés, semmi hétköznapi kapkodó rohanás. Reggelizés, beszélgetés, jövés-menés hallatszik. Nincs sürgető ébresztő, hogy igyekezz, elkésel az iskolából, meg semmi izgalom.

  A nap, a Manni ágyára süt. Fénye lassan csúszik a párnán és Manni várja, hogy egyszer csak hozzá érjen, rávilágítson. Már a kezén, már a vállán, és hopp, pont szemébe ragyog. Ez a jel, amire kiugrik az ágyból és kiszalad a ház előtti virágos kertbe, bele szimatol a harmatos reggelbe. A kertben simogató napfényben sárgállanak, díszbeborultak az aranyeső bokrok. Az orgona még csak ígéret, de a tulipánok széles levelei bátran emelik piros, fehér és rózsaszínű bimbóikat. Itt jön a cirmos, cirógatásért hízeleg, de Manni, most nem hajlik le hozzá.

    Vár. Valamire vár. És akkor megjön a vasárnapi csoda, amit Manni nem adna semmiért. Amikor felzeng a templomba hívó harangszó. Itt zúg a szomszédban.  Manni fölnéz a toronyra, de a hang, mintha közelebbről, innen a mama kéményéből szólna. Nem a kicsi, a csilingelő hangú szól, nem a hétköznapi, hanem az ünnepi öreg harang, aminek komoly zúgása tetőtől talpig megtölti Manni egész valóját.

   Szépen szól a harang szava messzebbről is, csakhogy itt, mintha a hangok ott benne, a feje tetejétől a talpáig érnének, átjárnák, benne rezegnének. Zsong, árad, felemel, lebegtet az ünnepi harangszó. Manni szívében vasárnapi áhítat ébred.

   A harangszó imádkozik, messze hangzóan dicsér, áld, könyörög, vezekel, bátorít. A harang hálát mond és segítséget kér. Templomi kedvet varázsol. Nem hiába. Már a templom körül sereglenek az ünneplőbe öltözött ismerősök, már a mama is feketébe öltözött, útrakész.

 -Mamuskám, mehetek én is?

A mama örül Manninak, de nem mutatja, katonásan pattog a szava:

–Ha a második harangszóra megmosdasz, megiszol egy bögre tejet, eljöhetsz velem a templomba.

Hohó, egy percbe se kerül ez, ennek a szélvészkisasszonynak. Már itt is van, már fogja a mama kezét, hajában a piros masni, kis kék kabátjában, lakkcipősen, szája szélén még fehérlik az utolsó korty tej, indulhatnak. A kapuból Manni visszafut a kertbe. A mama nem érti, mit akar, csak mikor a Manni kezében meglátja, az üdezöld boldogasszony-levelét. Onnan szedte, ahol a ház napos oldalán már kibújtak az első illatos levelek. A mama mosolyog, mint akinek régi szép, ifjúkori emlékek jutnak eszébe, a halványzöld levelek láttán. Kinyitja az imakönyvet és lapjai közé simítja a leveleket. Az illat velük marad, kíséri őket, és jön velük, míg mennek a lépcsőn, fel a templom kapujához.

 Manni számolja, tizennyolc lépcsőfokot sorol, az neki semmi, a mama fájós lábának sok. A mama a korlátba kapaszkodik. De mindjárt pihenhet, mikor beérnek. Ott a második sorban a szélső helyen leülhet. Az a mama helye.  Manni ott ül mellette, és várakozóan hallgat. Nem kell sokáig várnia. És felzeng az orgona. Egy Bach fúgát játszik a kántor, míg a hívek gyülekezete összesereglik. És Manni újra érzi, a muzsikáló hangok szédítően áradó zsongását. Tán még az orgona is neki szól. A világ megszűnik, csak ők vannak ketten, a zene és Manni.

    Ilyen lehet a mennyország. Az égi zene. Gyors, vidám, bátorító futamok váltják egymást és a mély regiszterek búgnak, mint békítő, csöndre intő, vigasztalás. Manni a torkában érzi, a remegő boldogságot. Az orgona elhallgat, amikor a tiszteletes megérkezik, és lassú méltósággal végig megy a padok közötti úton. A hívek felállnak, énekelnek. Az orgona új, torokszorító lassú muzsikát küld, a gyülekezeti énekszó válaszol.” Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik. Lelkem úgy óhajt Uramra és hozzád fohászkodik…” Manni kérdően nézett fel a mamára. A mama nagyon áhítatosan, a hangját kicsit rezegtetve énekel. Manni megérezi, hogy ez az ének fontos a mamának. Amolyan lélekfürdő. Az egész heti elfojtott, elodázott panaszának, fáradtságának, sérelmeinek templomi nyelvén könyörög.

 Vagy talán alázatos hálát küld az ég felé? Azt is! Elmondja. Végre itt, most hangosan elmondja. …szomjúhozik én lelkem… Manni nem érti  a szavakat. Sem a híves patakot, sem azt, hogy vajon színed eleibe, mikor jutok élő Isten. Nem érti, de a dallam üzenetéből érezte, hogy ez egy magános, titkos beszélgetés. A bánat, a megilletődés nyelve ez, a megértő Odafenn Valóval.      

  Csak itt, másként, mint otthon. Itt csak ez van, itt semmi zavaró gond. Itt, a remény, a zavartalan hit énekel.  

Manni kicsit közelebb húzódik a mamához. A mama kutatva néz rá, és egy picit megrázza a fejét. Nem azért, mintha terhére lenne, hanem mert az áhítatát szeretné megőrizni, és nem beszélgetni. A templomban vagyunk! Az orgona elhallgat, mire a tiszteletes kezd prédikálni. 

 Erre Manni már nem figyel. Ha a zene nem szól, bámészkodik. Figyelmesen nézegeti a szószéken végigfutó faragásokat. A bibliaolvasó asztalosmester szőlőfürtöket vésett rá. Erről Manninak eszébe jutott, hogy éhes. A lábával szaporán harangoz, mert a pad magas, a lába nem ér le a földre, és zsibbad is. A templom hűvös, hidege tüsszentésre készteti.  Szívja az orrát. Ekkor a mama megfogja a kezét, hogy csöndre intse. Amikor újra zúgni kezd az orgona, vele zeng az ének, és Mannit újra szárnyára veszi, a lebegő könnyed énekbeszéd.

A Krisztus feltámadott, hirdetik az angyalok…. Manni földerül, ezt ő is tudja. A mama tanította. Felnéz rá, összemosolyogtak.

 Énekel a mamával. Nem lehet nem meghallani, a Manni tiszta, őszintén szívbéli örömmel hangzó, beszélő énekét. Az előző sorból hátranéznek, mosolyognak. És a tiszteletes is a szószékről, picikét biccent a fejével, amit Manni dicséretnek vett: - Zengjük mi is örömmel, víg énekünk szálljon föl…

 A Miatyánkot mély átéléssel suttogja…és szabadíts meg minket a gonosztól. Hazafelé menet Manni ugrándozik az örömtől.

 Ebédelnek.

Manni nem akarja elengedni az élményt, a levesnél elkezdi, hogy a többiek is hallják: A Krisztus feltámadott…

Éles gyermekhangja üde, mint ha üvegharangok csilingelnek  

Ám, a mama tudja, hogy kanálcsörgés közben az ének mégsem tölti be küldetését. Rászól:

– Manni, most egyél.

De Manni tovább énekel: …ezt hirdesse föld és ég, a magasság a mélység…

A mama ráhagyja, nem vitatkozik.

 – Jól van Manni, énekelj csak, ma húsvét, a feltámadás örömünnepe van.

 Húsvét van, az éppen felzengő, a méltóságos zúgással feltámadó, gazdagon áradó, déli harangszó ideje.

 Manni elhallgat. Figyel. Felemeli a kezét, és megilletődve súgja:

- Mama, hallod, valamit mond nekem a harang! Mama, elhiszed, hogy a harangszó hozzám beszél? Hozzád is szokott beszélni?

-  Tudod, egy ilyen harangszavú vasárnapon, mindenkinek, - aki figyel rá, - üzen valamit. Míg hallgatod, nem vagy egyedül…