FIACSKÁM, NEMTOM ROBI, a 3.béből

Minden délután, úgy két-három óra körül, vagy még később, találkozol vele. Ugye ismerős?

Az iskolából baktat hazafelé. Nem siet. A dzsekije nincs begombolva, ami azért baj, mert az a tömött hátizsákja hátra húzza, a válláról mintegy lecsúsztatja a kabátot. De ő, bár nem érzi jól magát ebben a kényelmetlen viseletben, nem igazítja meg, nem is nagyon vesz róla tudomást. Mint arról sem, hogy maga után húzza a cipőfűzőjét.

   Az utcán heverő kavicsot rugdossa, majd egy arra kószáló kis kutya vonja magára a figyelmét. Megáll, fütyül, füttyöget utána. A kiskutya nem néz rá, és bár lassú poroszkálással, de átvág előtte az úttesten, ahova Robi, mert ő az a kisfiú, - már nem követi.

  Elgondolkozva, sétálva ballag. Amikor attól tartasz, hogy még elbotlik a fűzőjében, rászólsz, hogy kösd meg a cipődet kisfiam, még elesel benne, akkor mintegy felocsúdva néz rád. Leguggol, megköti a fűzőt, megy, tétován megyeget tovább.

 Amikor pár lépés után, kissé aggódva visszanézel, látod, a fűzője kibomolva kígyózik utána.

    A magas ég fénylő csillaga sem titokzatosabb számomra, mint, hogy vajon most mire gondolhat Robi, a harmadik béből

    Ám, aki volt már kisgyerek, aki nem felejtette el olykori örömét, égető bánatát, ködös félelmeit, az megpróbálja elképzelni, miről gondolkozik Robi, és fogalmazásként, mit írna le az iskolából hazamenet. Aki amúgy nemcsak az utcán, iskolában, de otthon is, legtöbbször tökegyedül, hozzászokott, hogy megadóan beletörődjön, megbeszéletlen, megoldatlan gondjaiba.

  A mi Robink, még csak kilenc éves, ma még kicsi bölcs, még él benne, az anyaméhből hozott lágy engedékenység, amit úgy hívnak, hogy kritikátlan gyermekkor, ezért még nem késő, hogy kézen fogd, egyedüllétét oldd fel, mert sietve közeledik az idő, amikor a mi Robinkra rá se ismersz. Észrevétlen beköszönt, - „úgy ám, te süket nyanya”, -a forrófejű kamaszok lázadó türelmetlenségének ideje.

***********************************************************************************************************************************

Az én példaképemről

   Most én azon gondolkozok, hogy azt monta a tanítónéni, hogy az legyen a házi, hogy kihez szeretnék hasonlítani. Azt úgy kell mondani, hogy ki legyen az én példaképem.

Mert azt monta a tanítónéni, hogy akiknek van példaképe, abból lesz nagykorában valaki, mert az, nem csak úgy nő, növöget, cél nélkül, mint a dudva, hanem ráhajt és gürizik érte, sőt, még az is lehet, hogy a példaképnél is jobb lesz az ilyen, mert túlszárnyalja aztat, de ezt nemtom, hogy ha nincs szárnyuk.

 És a tanítónéni azt is mondta, hogy legyen mindenkinek egy mintája, mondjuk az apukája, vagy a papája, vagy mondjuk egy tanára, én nemtom, de lehet, hogy azt hitte, hogy ő lesz nekem a minta, de énnekem ne legyen már egy nőitanár a minta, mert a Ricsihez képest így is elég nyamvadt kis krapek vagyok, nemhogy még egy csajhoz hasonlítsak.

  Igaz, hogy van egy matek tanárunk, aki nem nő, de az meg olyan gebeagár, hogy hiába férfi, mégse szeretnék olyan lenni, inkább deltás, mint a Ricsi, mert badizik, és csak rágós húst, meg répákat eszik, amitől tiszta izom lesz. De én ezeket meg nem enném, csak inkább mákostésztát, meg szilvásgombócot, még ha ilyen kis vacak ürge maradok is. Na, még lehetne a példaképem a Karesz is, aki pedig nem súlyzózik, de matekből baromi kafa, de neki ezért nem kellett senkit se lemintázni, pláne megdolgozni érte, mert már úgy született, hogy tudott számolni, mert bizti, hogy örökölte, és úgy nem vicc.

      De, hogy én mit örököltem, a nagyi tudja, mert szokta emlegetni, a másik nagyit, anyukám anyukáját, aki fiatalkorában a balettkarban táncolt, igaz van vagy száz éve, de a nagyi még mindig úgy szokja mondani, mintha tegnap lett volna, hogy olyan kákabélű ez a gyerek, mint a te anyád, nem lesz ebből semmi, meg se nő, ez egy kis tepertő marad, mert csak válogat.   Mért nem eszi ez a kölyök a húst, meg a főzeléket, elkényeztetitek, de én hiába beszélek nektek. És a nagyi ilyenkor már törölgeti a szemét, hogy még eszetekbe jut, mit mondtam, ha én már nem leszek. És az anyukám ilyenkor felnéz a plafonra, hogy na, kezdődik, és hogy a nagyi legyen türelemmel, rendes gyerek ez, és majd megnő, ne szekálja.   De én most mégse nemtom, hogy milyen vagyok és pláne milyen legyek.

  Szoktam nézni a tévében a svarcenegert, meg a többi ilyeneket, de, hogyha csak ott bambulok, a tévé előtt, attól még csak pont ilyen nyeszlett maradok. Az apukám ő focista volt, a papám meg fociedző, de már egyik se megy edzésre, csak ők is a tévében nézik a meccset, meg hajráznak nekik.

Azt is mondta a tanítónéni, hogy ha élőben nem találunk példaképet, akkor a régiekből biztos lelünk mondjuk olyat, akit irigyelünk, mer harcos, mint Dobóistván, mert bátor, mint Gagarin, okos, mint Szentgyörgyi, vagy erős, mint Kinizsipál, vagy olyan, mint Mátyáskirály, mert igazságos, meg minden. De én egyáltalán nem tudok harcolni, meg nem akarok semmit se feltalálni, mert már nekem elég, amit feltaláltak, meg a Holdra se szeretnék felmenni, mert én, itthon szeretnék lenni. De csakis úgy, hogy az anyukám is végig itthon legyen, és amikor főz, akkor énekeljen, aztat, hogy lement a nap a maga járásán, és főne a húsleves, meg készülne a vaníliás kifli, és az ablakon besütne a nap, és én raknék az építőmből egy olyan, de olyan nagy házat mintha igazi lenne, és abban mindig vasárnapszag lenne, még hétfőn is. De én eztet sohase nem mondhatom el, mert az ilyen nem menő, és nagyon égő lenne, ha Szilvike hangosan cikizne engem, hogy, ha-ha, tudod mi vagy te, egy beszari nyuszicsaj.

    És akkor már meg kellett kérdeznem az apukámat, hogy kit írjak példaképemnek, és ő azt mondta, hogy írjad Deák Ferencet, mer ő se akart kardozni, csak egyezkedni, és ezért volt ő, a haza bölcse. És Robi fiam, azt mondom neked, és az apu a vállamra tette a kezét, ha már semmi se akarsz lenni, csak egy anyámasszony katonája, az anyád szoknyája mellett, akkor legalább legyen annyi eszed, hogy ne áruld el senkinek. És én Deák Ferencet írtam, és a tanítónéni azt mondta, ügyes vagy, mert ezt csak te írtad, és látszik, hogy használod az eszed.

Kép forrása: freepik.com