- nov. 19.
Kedves Keresztanyám!
Megígértem magának, hogy ha megérkezünk, azonnal írok.
Ennek már két éve. De hát csak vártam, hogy jót írhassak, csakhogy azt hiába várom, így osztán eltelt már két év is, de a jó nem jött. Maga tudja, mennyit sírdogáltam ott a kerítésnél a szomszédban magának, hogy már nem bírom tovább a nincstelenséget, hogy nincs mit adjak ennek a hat gyermeknek, hogy jön a tél, nincs meleg ruhája a nagyobbaknak, hogy nem tudnak rendesen öltözve iskolába járni, hogy kicsúfolják őket, mert ezek azt lesik, hogy melyik hagyja meg az ennivalóját tíz órakor, ott sóvárognak, annyira éhesek.
Nem meleg a házunk, rossz az ablak, ha fáznak, az ágyba bújnak, ott rendetlenkednek, szétrúgják a foszlott dunyhát.
Tudja azt maga, hogy hányszor adott krumplit, tojást, zsírt, csak úgy, ingyér, mert Lajkó, az uram elitta volna, ha lehet, a háztetőt is a fejünk fölül. Ahogy tudtam, visszasegítettem, de adósa maradtam, mindig. Mikor jött a híre, hogy elviszik a Dunántúlra, aki jelentkezik innen az Alföldről, a svábokat meg a németekhez, azok házába innenvalókat visznek, hát én akkor Tóth Janinak szóltam, hogy mink is nyomorultak vagyunk, minket is elvihetnének. Osztán akkor ő szólt a jegyzőnek.
Keresztanyám, maga tudja, hogy minden ivadékunk itt született, idevaló. Én még csak Debrecenbe’ jártam, másutt sehol, és most, mikor el kellett menni, a szívem elfacsarodott, mert ugye már én negyvenöt éves vagyok, érzem, hogy idehaza én többé-többet nem jövök. Úgy hagytam itt ezt a kis rossz házat, mint a mennyországot. Meg magát, meg az utcát, mindent.
A vonaton végig sírtam, Lajkó meg röhögött, hogy „Na, Margit, most a svábok helyén úriasszony lehetsz. ” A gyermekek is örültek, milyen lesz ott, ídes? Milyen házat kapunk? Lesz földünk, lesz lovunk? Ki hajtja, Lali vagy Sanyi?
Irénke volt a legnagyobb, az egész úton egy szót se szólt, nem is sírt, de összeszorította a száját, mert itt kellett hagyni Nagy Lacit, abba volt szerelmes.
Este volt, amikor megérkezünk, szekérrel vittek a házhoz, ahonnan már elébb elvitték
a svábokat Németországba. Nem volt sok pakkunk, hamar lecihelődtünk. A kocsis csak annyit szólt, na, ez lesz a maguké, jóccakát.
Ne haragudjon meg érte, Keresztanyám, de még a maguk szép nagy házánál is nagyobb,
szebb meg urasabb házba vitt minket az a kocsis.
Téglával kirakott úton mentünk fel a lépcsőig, onnan a széles tornácról a házba. Padlós
szobák, cserépkályha, szőnyeg, függönyök. Hát, Keresztanyám, ott minden volt. Akiket elvittek, csak egy húszkilós pakkot vihettek. Mi az a húsz kiló ennyi mindenhez képest, semmi.
Elakadt a lélegzetem. Hát, Keresztanyám, a bútorok, a nagy, nehéz faragott szekrények,
asztalok, ágyak… a konyhában sokféle edény…
A kamarát másnap láttuk. A polcokon befőttek, ugye ősszel minden el volt télire készítve. A felaggatott sonka, kolbász, a kenyerek egymás mellett, édes jó istenem! A gyermekek nekiestek, ettek, Lajkó azt kereste, hol lehet a boruk, tán a pincébe’? Keresztanyám, alig mertem megmoccanni a szép tiszta ágyban, aludni se tudtam.
Volt ott még két kisebb szoba, én elfoglaltam a kisebbet. Keresztanyám, én egyedüllétet akartam, Lajkó nélkülit! Tudom, megérti, maga érti ezt. A két tenyerembe fogtam a zúgó fejemet.
Mint a rablók, olyanok voltunk. A máséba! De olyanoknak is néztek minket azok, akiket nem
vittek el… Senki se szólt hozzánk az utcán.
Mintha láthatatlan tolvajok lennénk. Úgy mentek el mellettünk, mintha nem látnának. Boltba
se mentünk. Volt egy kicsi pénzünk az otthoni ház árából, amit Lajkó még nem ivott el.
De a boltba se kellett menni, olyan sok minden volt ott. Az iskolába, mivel a hat osztályt már
kijárta, nem járt se Irén, se Lajcsi, se Sanyi, de Manci, Pisti meg Jóska, ők még jártak, úgy öltözve, ahogy tudtak: félig rongyokba, hiába mostam, csak ócska volt. Ki is csúfolták őket:
cigány, cigány, dik dik dik, ha jóllakik, megdöglik.
Pedig szőkék voltak, nem barnák. Jóska elsős volt, ő nem is figyelt oda, de Pisti meg
Manci, ők nem akartak iskolába menni. Pisti elcsavargott valamerre a faluban.
Ott kerestük, merre vagy, kisfiam?
Ekkor néztünk szét a faluban. Keresztanyám, olyat még nem látott! Ott csak szép házak vannak, virágos kiskertek, kövezett utcák, rend, tisztaság volt, vagyis van. Ott nincs szegényember.
Otthon is dolgos emberek vannak, de itt mindenki mindig dologba’ van. Haladnak, mintha aranyból lenne a kezük. Attól is lehet itt boldogulni, hogy jó a föld, nem olyan szikes, sovány, mint otthon. Eső is többet esik, nincs aszály. Nyugodtabbak is itt a népek, nem káromkodnak, templomba járnak. Katolikusok. Mi reformátusok vagyunk, nem mentünk be az ő miséjükre. Ez is baj volt, tudom.
Lajkónak megmutatták, melyik föld a miénk, melyik szőlő, melyik rét. De az én uram otthon földnélküli kondás volt, nem sokat értett se a jószágokhoz, se a szőlőhöz, se vetni, se aratni.
Na, mondjuk meg az igazat, nem is szeretett dolgozni. Ugye a kondás reggel kihajtja a mások malacát a legelőre, ott ácsorog mellettük estig, akkor hazahajtja őket. De itt nagyon ott kell lenni a munkába’, a lovakkal, tehenekkel, juhokkal, malaccal, aprójószággal törődni, hajnaltó’ napestig szívvel-lélekkel ott lenni.
Ahogy Keresztanyáméknál is láthatta volna, ha olyan dolgos. Miért mentem hozzá? Szerettem? Nem szerettem. De azon az aratáson, amikor a gépnél nyaranta elszegődtem, egy este hazafelé megtörtént, aminek nem kellett volna. Azért mentem hozzá. Minden lánynak férjhez kellett menni. Már csak a megélhetés miatt is. Ahol ketten dolgoznak érte. Eleinte együtt laktunk az öregekkel, de mikor Irénke megszületett, a régi kamarába mentünk át. Se ajtaja, se ablaka, csak később apámék csináltatták, akkor lett ház formája.
Na, Lajkó itt – már csak szégyenében is – nekilátott, hogy megmutatja, tud ő kenyeret keresni.
Igen, míg tartott az előzőek vagyonából, addig ettek az állatok, de jött a tavasz, és menni kellett szántani, vetni. Lajkó sikertelenül fogott mindenhez. Volt a szomszédban egy öregember, aki látta, hogy nem boldogul. Ő jött át, hogy segítsen. Lajkó hívta a nagyobbik fiát, Lajit, azzal nézette, mit hogyan kell tenni. Irénke elment az iskolába takarítani, Sanyi meg a kovácsnál segített, ha patkoltatni vitték az emberek a lovakat. De sok mindent meg is tanult.
Már látom a jövőt, ez a környezet embert farag mindegyik gyermekemből. Itt még Lajkó se iszik annyit, mintha szégyellné magát.
Csak, Keresztanyám, én nem érzem magamat itthon. Egész nap egyedül vagyok, főzök, a kiskertet rendben tartom, tyúkot, libát ültetek…
Mindenünk van, ha eljönne, azt mondaná, te, Margit, adjál hálát az Istennek, hogy így megsegített. Mi a bajom? A torkom összeszorul, a könnyem kicsordul, mert itt semmi sem a mienk. Semmit sem tettünk érte. Ha megfogok egy poharat, egy kanalat, ha ágyat vetek, ha kinézek az ablakon, ha szedek egy kis gyümölcsöt, az mind a másé. Valaki valahol ide vágyik.
Akié volt. Most kimegyek, elsöpröm azt a téglával takarosan kirakott utat, hogy aki gondolatban erre jár, érezze, hogy megbecsülöm. Amikor én iskolába jártam, belevéste a fejünkbe a tanító néni a tulajdon tiszteletét. Keresztanyám, ha maga adott egy liter tejet a gyermekeknek, azt jószívvel adta, azt én valahol visszasegítettem, de ezt kinek, hogyan, mikor tudom visszasegíteni? „Ami másé, azt nebántsnak hívják.” Szegények voltunk, de ha Lajkó rendes lett volna, tán még boldogultunk is volna.
Otthon! Nem itt. Nem kellett volna idejönni.
Na, most eddig van a levelem, majd máskor írok megint.
Kedves, jó Keresztanyám, a jó Isten áldja meg magukat jó egészséggel, békességgel.
Tisztelettel: Margit
1950. július 22.
Kedves Keresztanyám!
Megígértem, hogy még írok magának, mert csak maga érti meg az én bajomat, csak maga segített nekem, senki más ezen a világon, az életemben.
Már nyár van, Keresztanyám, és erről a tavaszról annyit írhatok, hogy teljességgel kikészültem.
Lajkó eleinte nem ivott. Jól akart dolgozni, hogy megmutassa ezeknek a sváboknak, hogy nem egy éhenkórász család vagyunk. De, Keresztanyám, mintha a Holdról jött volna, ez még annyit se tudott a paraszti munkához. Az öreg Karlit kérdezgette, mit mikor hogyan kell elvégezni, de az is ráunt, mert látta, hogy tehetetlen.
Na igen, mert Lajinak, a fiunknak se fűlt a foga ahhoz, hogy dolgozzon, pénzt akart keresni, elment, itt hagyta az apját, a vasutasokkal járja az országot. A végén úgy látszott, hogy vetetlen lesz a föld, kapálatlan a krumpli, éhes a jószág. Én se mehettem, a három kisebb gyermek jött haza éhesen az iskolából, azokkal kellett törődnöm. Irénke megy takarítani, Sanyi a kovácsnál tanulja a mesterséget. Így aztán Lajkó mit csinál, rájár a pincébe’ a borra. Aztán csak tántorog, meg alszik. Ma reggel is látom, már ott alszik a fészerben, a szénán, keze-lába szétcsapva, rossz ránézni, ő az én uram, ide jutottunk, Keresztanyám.
Átjött úgy május végén az öreg, engem keresett:
„Szomszédasszony, nekem volna egy javaslatom, ha elmondhatom.” Elmondta, hogy mit szólnék, ha az ő veje, Vince kivenné a mi földünket. Kérdeztem, hogy felibe? Nem, mondta rá Karli, csak harmadát adnák nekünk. Én hallgattam. Azt mondja rá, hogy a semminél jobb, nem? Mert Lajostól nem várható semmi.
Akkor én csak rábólintottam, mert igaza volt, és mert szégyelltem magam.
Keresztanyám, ha ezek nem művelték volna meg a földet, ha nem permetezik a szőlőt, itt nem lett volna semmink.
Mint otthon. Amit a ház körül kellett, azt elvégeztem, nehezen, mert sokat fáj a gyomrom.
Alig tudom kitalálni, hogy mit egyek. Sokszor éjjel is nyilallik, olyankor felkelek, melegítek
jó melegre egy csupor vizet, azt iszogatom, attól csitul. Lehet, hogy sok a savam. Majd el
kéne mennem a doktorhoz. Irénke se jókedvű.
Egy itteni fiatalember járna utána, de neki nem kell, mert nem tudja elfelejteni Nagy Lacit, az otthoni szerelmét. Eleinte írogattak egymásnak, de már nem sejtem, hogy jönne onnan levél.
Keresztanyám, hogy maga nincs, én olyan egyedül vagyok, mint a harang a toronyban. De én nem szólok, pedig többen is húznak. A kisebbek járnak iskolába, ott van németóra is, írni, olvasni kéne nekik németül, de itthon nem hallanak német beszédet, hát csak ülnek, mint aki megkukult. A tanító Irénkének szólt, de minek, ő se tud segíteni.
- július 25.
Délután megijedtem, amikor bezörögtek nekem az utcáról, hogy menjek ki, mert baj van! Keresztanyám, ott hozták egy szekéren fekve az én uramat, Lajkót, a szomszédok. Úgy húzták-vonták le onnan, füstös volt, és égésszagot hozott róla a szél. Meg vót halva. Keresztanyám, Lajkó felakasztotta magát.
Megdermedtem. Utána mondták el az emberek – valaki láthatta –, hogy kiment a tanyára lóval, szekérrel. Megrakta a szekeret gallyakkal, magasra. Elindult a tanya sarkáig, ott megállította a lovakat a nagy diófánál, ahol az a vastag ág az útra hajlik. Az alatt az ág alatt a lovakat szélnek eresztette. A gallyakat nem tudom, hogy tudta, de meggyújtotta. Lajkó akkor arra a kinyúló faágra kötelet vetett, és felakasztotta magát. Mikor észrevették az emberek, akkor már ő is égett, meg a szekér is. A más földjén, amit nem bírt megdolgozni, a más vagyonában, amit soha nem érzett magáénak.
Meg az ivás miatt. Pedig biztosan jó akart lenni ő is. Hogy sikeres legyen. Hogy szeressék. Hiányzott belőle ehhez a türelem.
A gyermekek megijedtek tőle. Elszaladtak.
Csak Irénke segített megmosdatni. Megsiratta:
„Nem kellett volna ezt tenni, apám. Így elmenni nem kellett volna.”
Kedves Keresztanyám, most lettünk csak igazán árvák. Idegenben. Azt se tudom, most mihez fogjak. Egymagam. Pedig őrá sose számíthattam. Erősnek kéne lennem a gyermekek miatt. Maga hiányzik nekem, ki se tudom mondani, mennyire!
Isten áldja meg Keresztanyámat: Margit
