Milyen ilyen sokszor jár az eszembe nagyanyám! Fáradhatatlan, csak
a munkát szem előtt tartó, gyors lábú, fürge kezű nagyanyám.
Tizenhét évesen ment férjhez. Akkor már csak az apja élt.
Keményszívű, fösvény dédapám – hamar odaadta őt Józsefnek.
Nézem a fényképüket. Szép volt mindkettőjük. Nem esküvői
kép. Az első világháborúba induló nagyapám kérésére mentek
el a fényképészhez, hogy hátha ő „odavész”, legyen egy emlék
róla, a gyermekeknek. Szomorúak, komolyak.
Háború volt.
Nagyanyámnak öt gyermeke született. Kettő közülük, egy
kisfiú és egy kislány, korán meghaltak, talán diftéria vagy agyhártyagyulladás
miatt. Három lányt fölneveltek.
Nem volt könnyű. Együtt laktak nagyapám anyjával és nagyapám
sánta öccsével. Hát ezek, öreganyám és Mihály bátyám,
ezek parancsoltak a háznak. Életük úgy alakult, ahogy ezt az
öreganyám akarta. Mit akart? Hatalmat. Úgy gondolta és mondta
is: „Majd, ha én meghalok, minden a tietek lesz. Addig meg
semmi se! Dolgozzatok, akkor lesz mit ennetek.”
Hát ennivaló az volt. De más nemigen. Az én nagyanyám
szakadásig dolgozott, de még egy fejkendőt sem vehetett magának.
Szabadidő? Egy perce sem. Éjjele, nappala, mikor fekszik,
mikor kél, ellenőrzött, számon kért.
Az udvarban két ház volt. Egyikben lakott nagyapám a családjával,
a másikban öreganyámék. De egy konyhán éltek. Nagyanyám
főzött a sok munka mellett, hét embernek.
Ha az asztalt körülülték, öreganyám osztotta az ételt. Utána
maga elé vette a tálat, és beleevett. Kinek lett volna mersze
vagy gusztusa, hogy még kérjen?
Öreganyám, a konyhája üveges ajtaján át egész nap leshette
a menyét – és tette is –, hol jár, mit csinál, hogyan teszi, meddig
végzi? Beleszólt minden lépésébe. Ha megállt, megkérdezte:
„Ráérsz Zsuzsánna?” (Miért tűrted, Zsuzsánna? Hogyan bírtad?
Ugye nehezen?)
****
Mikor a kisfiú megszületett, kapott attól a fösvény apjától egy
borjút. Igaz, hogy csak bikaborjú volt, de úgy gondolta, ezt aztán
sajátjának tekintheti. Etette, gondozta. Nagyon szerette,
de hát, ha bika, el kell adni. Együtt vitték el a vásárba Józseffel,
az urával. Eladták.
Hazajövet, nagyapám nagy meglepetésére, betértek az asztaloshoz,
akitől – régi vágya lehetett Zsuzsánnának – megvettek
egy sifont. A láda helyett egy fényes, akasztós szekrénybe
tehette a ruhákat ezután.
Nagyapám, öreganyám engedelmes fia, a döbbenettől csak
annyit mondott: „Baj lesz ebből Zsuzsánna.”
Feltették a szekérre. Segített az asztalos és segédje. Hazamentek.
Egy szót se szóltak egész úton.
Amikor a nagykapun befordult a szekér, öreganyám eltátotta
a száját, visítani kezdett:
„Ezt ide be nem hozzátok! Flangálni akarsz, Zsuzsánna? Elpocsékoltátok
a sok pénzt! Kell a flanc, mi?”
Toporzékolt. Nagyapám lehajtott fejjel elkullogott. Nagyanyám
a szomszédból hívta át Sándor bácsit. Ketten cipelték a
házba a sifont. Azóta fájt a Zsuzsánna veséje.
Annyi „haszna” lett belőle, hogy a bűnös darab miatt az anyósa nem tette be a lábát hozzájuk.
Nagyapám? Csak azt mondta: „Ládd, most már örökre megharagítottad
az idest!”
****
Nagyanyámra rátört néha a vágy: hazamenni. Ilyenkor felvette
a két üres kannát, mintha az ártézi kútra menne vízért, és abban
a viseltes ruhában (jaj, de szégyenlette), amiben a malacokat
etette, elszaladt haza, megnézni a régi otthonát.
Szinte beesett az ajtón:
– Hogy van idesapám?
– Jaj, te jány, hát hogy nézel ki? Így neveltünk? Mink jól vagyunk,
csak szegényesen. Osztán már szaladsz is?
Szaladt hát, útközben tele engedte a kútnál a kannákat. Kifulladt
mire hazaért, ahol az anyósa azzal fogadta: „Tán eldugult a kút?”
Nagyanyám, szegény, úgy örült a kis titkos útjának, hogy
csak estefelé ért el a tudatáig, hogy az apja mézet pergetett.
Csorgott a szép sárga méz, tele voltak a bödönök. Milyen illata
volt! Az maradt az orrában. De az apja egy szóval se mondta,
hogy ad belőle. Na igen.
Ha szép ruhában, módosan, ráérősen ment volna oda... akkor
kapott volna.
De nagyanyámról lerítt a szükség. Az, amiből látszott, hogy
ennek adni kéne: Mennyit? ... „Annyi” nekünk sincs.
Bár, ki tudja? Az öregembernek, mikor özvegy lett, mindig
voltak „házvezetőnői”, azoké lett minden. Pedig sejteni lehetett
valami „aranytallérokat”, amikről a mosónő talán tudna beszélni.
Jobb ezt elfelejteni. Onnan se jussolt nagyanyám. Innen
se sokat. Haláláig ápolta anyósát, sánta sógorát, és a „minden
a tietek lesz” -ből mi lett?
Nagyapám négy évig a háborúban, az olasz fronton meg Szerbiában
volt, addig itthon minden tönkrement. Csak a becsorgó
háztető, bedőlt falú istálló, fizetetlen adó, műveletlen földek,
rozoga kerítés...
Mikor hazajött, csak sóhajtott és némán, csendesen, lassan,
a beteg szívével, halálra dolgozta magát.
Milyen tábori lapokat írt! Csak az itthoni szív ismerte a kódját!
„Kelt 1918. aug. 18. Szeretett kedves feleségem, kívánom, hogy
ezen soraim találjon benneteket a legjobb egészségben. Nekem, hála a jó
Atyának, jó van. Tudatom veled, hogy a levelet nagyon nehezen várom,
nehezen érkezik. Nem tudom elgondolni, miért nem jön. Mi a Duna szélén
töltjük a napjainkat, itten mélázzuk a jövőt, erre elég száraz idő jár,
most nem fújnak nagy szelek. Lesz-e otthon tengeri, mert itt nemigen lesz,
de tudod, hogy itt nagyon változó az idő. Kedves feleségem tudatom, hogy
vetessétek le magadat és a gyerekeket, és küldjétek el a képet. Ezzel zárom
levelem írását, áldja meg az Isten annak olvasóját. Isten veletek és velem.
Hű férjed, József. Cs.cs.cs.”
Írta a lapokat 1915-től ’18-ig, bizakodó hittel. Hazajött.
Ám az anyagiakon túl ott volt a nagy feladat, a három lányt
föl kellett nevelni. Jól, és főleg jónak. Szigorú kálvinista normák
szerint. Mikor Rózsát egy este a lánykörből hazakísérte „az
a” Kurtán Sándor, nagyanyám napokig sopánkodott: „Milyen
szégyen, milyen szégyen, kísérgetteti magát! Hát mi vagy te?
Szabad préda? Előbb kéressen meg!”
Mindegyik lány okos, ügyes volt. De a legkisebb különösen.
A tanítónője felkereste őket többször is kérve, könyörögve,
hogy taníttassák.
– Minek, hogy aztán lenézze a szüleit? – kérdezte öreganyám.
Nagyanyám gyakorlatiasabb volt.
– Miből járassuk felsőbb iskolába?
– Hát majd gondolkozunk felőle!
Ezzel vége is lett a szép álmoknak, amit Terézia egész életében
emlegetett.
Nem gondolkoztak tovább. Nem lehetett onnan kitörni.
Mindennapos gondok állták útját a képzelgésnek. A főzés, a
mosás, a konyhakert, a szőlő, a kapálás, a ló, a tehén, a malac,
az aprójószág, a takarítás. Engedelmesség. Ez az élet. A megélhetés.
A lány meg? Majd felnő, és férjhez megy. Persze. Akkor
meg annak stafírung kell. Kelengye. Három lánynak. Azt meg
úgy illik, hogy saját, dolgos kezükkel teremtsék elő.
Ezért vetettek kendert is. Levágták, áztatták, szárították,
tilolták, fonták, szőtték. A szövőszék egész télen elfoglalta a
szoba közepét. A szekrényben gurigára tekerve álltak a vásznak.
Lepedők, törülközők, törlők, szakajtóruhák. Régi mintás
piros csíkkal, elnyűhetetlen értékek.
A fehérneműnek, párnának, dunnának már bolti gyolcsot
vettek. A lányok esténként kézimunkáztak. Két öltés közt, kis
kockás noteszekbe emlékverseket másoltak, és közben álmodoztak.
Legyél boldog ezt kívánom én,
Ne láss felhőt élted egén,
Viruljon néked minden kis virág,
Minden kis csillag fényt hintsen reád,
Legyen tiéd minden ezen a világon,
Ábránd, remény, valóság és álom,
Légy elégedett, élj soká boldogul,
E néma sorokat vedd örök zálogul
- április 3-án Rózsa
Fehérhímzéssel, toledóval, riseliővel álomszép csipkék kerültek
a fehérneműre, a kispárnák sarkára. A csipkés minta alá, a cihára
vörös és aranysárga selymet illesztettek, hogy a minta szembetűnőbb
legyen. Álmok vannak belevarrva ezekbe, leányálmok.
Én nem tudom, mit gondolt a nagyanyám a férjhez menésről.
Láthatta, hogy milyen prózai, milyen sorsszerű. Talán reménykedett
– a minden anyák hitével –, hogy a lányainak jobb
lesz. A vénlányság? Szégyen.
Amikor a télnek vége volt, tavasszal zöldséget vetettek, répát,
petrezselymet, hagymát, sokat.
Egész nyáron gyomláltak a tűző napon. Közel volt Debrecen
is, Nagyvárad is, ősszel abból pénzeltek, hogy hordták a vásárra
a zöldséget. Főleg Nagyváradra, mert ott jobb ára volt, lejöttek
érte még a bihari hegyekből is, mert ott nem terem.
Vásárnapok előtt le se feküdtek, egész éjjel zöldséget csomóztak,
összekészítették az árut. A szekéren bóbiskolhattak, míg
odaértek. Amikor mindent eladtak, akkor vásárolták meg, ami
kell, a Sas-palota alatt, a nagy boltban.
Aztán szekereztek hazáig. Több élményt és ismerőst emlegettek aztán,
mint mi egy turistaút után. Értéke volt minden
mozzanatnak, pillantásnak és szónak. Fáradsággal szerzett, munkával
színezett, önbecsülést adó kalandot jelentettek ezek a
szekerezések.
Nagyanyám nem szívesen ment. Különösen azért nem, mert
öreganyám irigykedve mérgelődött: „rám hagytok mindent, hogy
a városban elpengessétek a pénzt!”
Nagyanyám kedves, egyszer sem szól vissza? Nem bizony,
mert nagyapám már azt mormolta a bajusza alatt: „Hallgassál
Zsuzsánna, ne haragítsd meg az idest. Inkább igyekezzél.”
Zsuzsánna, talán azért is, mert József is szelíd volt – mint
ama bibliai –, igyekezett és hallgatott.
Mégis, fényképén még édes kis lágy ajka, már korán, szűk,
keskeny vonallá szomorodott, szemöldökei között széles ráncok
ágaskodtak, gyermekien kéklő, derűs tekintete megfakult.
Ám néha, a vasárnapi délutánokon a mosogatás után, míg a
jószágot nem kellett etetni, kiült ő is a kapuba a szomszédok
közé, hallgatni a szót, lopni egy kis derűt. Olyankor néha még
nevetett is. Szerettem, ahogy nevet.
Hang nélkül, göcögve rázkódott a válla, és kicsordult a könnye.
Megigazította a fején a delén kendőt, és elfordult. Restellte,
hogy így elfeledkezett az illemről.
Zsuzsánna komolyan vette az életet. Nem emlékszem, hogy
sűrű templomjáró lett volna, de kevés ilyen kis hűséges szolgálólánya
lehet az Istennek.
Adakozó volt és figyelmes. A szomszédban lakó nyolcgyermekes
kondásék nem éheztek, míg nagyanyám adni tudott.
Mint wartburgi Erzsébet, nagyanyám, ha másként nem, a kötője
alatt vitt át egy főzet krumplit Margitnak. Ha a garázda
kondás nem látta, még többet is, lisztet, tojást...
De sose beszélt róla.
Csöndessége volt az ereje. Titka pedig alázat és a beletörődés
képessége: „Majd megsegít a jó Isten! Ne lázadozzál, úgy
lesz, ahogy a jó Atya akarja!”
Ha magáról hallgatott, másról se beszélt. Tisztelték érte.
Bíztak benne.
Egyszer áthívták Margithoz. A suttogás, a titkolódzás kíváncsivá
tett. Úgy mentem utána, hogy ne vegyen észre. Az ajtó
mögé bújtam. Borzongva hallgatóztam.
A félhomályos szobában alig láttam, ki fekszik az ágyban,
csak hallottam, hogy nyöszörög az asszony:
– Itt van keresztanyám, jaj, de jó, hogy jött, nézze már, hogy
jártam megint...
– Megemelted magad, fiam... ne keljél fel egy pár napig...
adok majd a gyermekeknek enni...
– Jaj, keresztanyám, nagyon rosszul vagyok... nem emeltem én
semmit, hanem „ez” megint összerugdosott, attól „ment el” ...
– Doktor kéne, Margit... akkor doktor kéne...
– Nincs pénz, elvitte, mindent elvitt, nem bírom én ezt
keresztanyám, beledöglök...
– Ne lázadozzál Margit, ott van a többi gyermek, gondolj
azokra...
– Mit csináljak, mit csináljak...
– Gyógyítsd magad fiam, tűröm-fűvel.
– Isten áldja meg magát, keresztanyám, de jó, hogy átjött.
Legalább a két kicsit vigye át, azok még máma nem ettek, csak
egy kis kenyeret...
****
Hazamenet megrángattam a karját:
– Mama, milyen az a tűröm-fű?
– Hát te meg itt vagy? A tűröm-fű az olyan, hogy jó nyilallásra,
dagadásra, még házasságra is jó.
– Van nekünk olyan a kertben?
– Van gyermekem, minálunk abból sok van. De mindenütt
van, ahol a békességet szeretik, keresik.
– Majd ad nekem abból?
Követelődzve ugrándoztam mellette:
– Adjon nekem a tűröm-fűből!
Nem törődött velem, igyekezett, hogy megetesse a szomszédék
Margitkáját, meg a kis Pistát.
****
Milyen sokat gondolok rá mostanában. Fürge, gyors kis nagyanyám,
olyan sokat dolgozott, elfelejtett nekem tűröm-füvet
adni. Hová tehette, Istenem hol keressem?
Egyre inkább szükségem volna rá...
