Valahol messze, innen százévnyire, vagy még messzebb, szóval Messziországban, élt egyszer egy nagyravágyó asszony, akit úgy emlegettek: a márkiné. 

 Már a város is, ahol élt azt jelentette, hogy nem adja alább a legszebb városnál, annak is a legeslegszebb helyén a gyönyörű ódon belvárosi téren, ahol mindennap ezernél is több idegen látogató fordult meg, az öt világrész minden tájáról, még Afrikából, Kínából, is, hogy láthassák a templomokat, szobrokat, virágokat.

 Ez a város, mi is lehetett volna más, mint Florenz, a virágok városa.

Az asszony, akit talán úgy hívtak, hogy Annabella, Anasztázia, vagy Viola, - ez illett volna rá, - de nevezzük őt mi is egyszerűen márkinénak. Özvegy márkinénak.  Nem volt senkije. Minden áldott délelőtt kisétált a térre, amit ő már úgy ismert, mint a tenyerét, ezért nem a többszáz éves templomokat, nem a szobrokat, ő, a fel-alá hullámzó tömeget nézegette, szeretett volna belelátni az emberek szívébe, találni valakit, akivel megoszthatná a magányát.

Titokzatos volt, az már bizonyos. Selyem kalapjának széles karimája takarta az arcát, és egy lépésnyire távol tartotta tőle a kíváncsiskodókat. Nem is beszélve az óriási napszemüvegéről. Szívesen parádézott különlegesen díszített ruhájában. Nyakában csillogott ékkövekkel pompázó tisztaselyem sálja. Ha a nap rásütött, szemet kápráztatóan felragyogott, zölden a smaragd, vöröslött a rubin, lilán ragyogott az ametiszt ékkő. Olyan feltűnő volt, hogy azt hinnéd, valami rabló még lerántja róla. Ő nem félt ettől, nevetett, ki hinné, hogy valódiak?

Az egyszer biztos, hogy a tér jellegzetes látnivalója volt a márkiné megjelenése. Aki látta, még utána is fordult, sokáig nem felejtette el,

De, hogy miért, azt nem is tudod elképzelni. Az úgy történt, hogy hiába hordott földet söprő, uszályos selyemruhát, bár igyekezett, nem tudta elrejteni azt, hogy ni-ni, mezítláb sétálgat az elegáns márkiné. Hogy-hogy, kérdezhetnéd, nem jutott pénze cipőre, olyan szegény volt?

 Hosszú története van annak, de csak várd ki a végét.

 Onnan kezdem, hogy tudnod kell, a márkiné imádta a magas sarkú, selyembársony, vagy puhabőr, finom művű, nőies cipőket. Volt is neki annyi, hogy az év mindennapján másikban tipegett a tér hepehupás, ezeréves kövezetén. Délelőtt kisétált, és hogy kecses bokáját ölelő piros cipellőit mutogathassa, ilyenkor picikét megemelte a szoknyáját. Elégedett mosollyal nyugtázta csodálói pillantását.

 De, mint ahogy az már lenni szokott, a túlzott magamutogatás megbosszulja magát.  Egy napon, a palota árkádjai alatt titokzatos álarcosok jelentek meg, talán Afrikából, talán Ausztráliából valók? Félelmetesnek, de inkább érdekesnek tűntek.  A maszkjuk eltakarta az arcukat, úgy, mint amikor a törzsi szertartáson a főnök, önfeledt transzban kéri esőisten segítségét. Most nem kértek, most ők akartak segíteni.

Arra biztatták a közönséget, hogy varázsoltassanak velük. Azt ígérték, hogy mindenkinek teljesítik bármilyen kívánságát, persze nem ingyen, valamely csekély jutalom ellenében.

 A márkiné, aki - mint már az elején említettem - nagyravágyó asszony volt, most egy pillanatra elképzelte, hogy a varázslók segítségével újabb cipői lehetnek, még több, mint eddig.

 Megszédült, elbódult a lehetőségtől. Még attól sem tért magához, amikor a varázslók azzal bizonyították misztikus képességüket, hogy néhány, bekötött fejű nézelődő kendőjét kérés nélkül fölrepítették, szálltak azok, mintha élő darabok lettek volna, és egy szempillantás alatt fordítva kerültek vissza a fejekre. Ami eddig a nyakukban volt megkötve, most a fejük tetején meredezett, mintha fogfájósok lennének. Ijedten bámultak, igazán nevetségesek lettek.

 Ám a márkiné, annyira eltökélten vágyott még több cipőre, hogy észre sem vette a pórul jártak baját. Csöppet sem habozott, előadta a kívánságát.

- Varázsoljatok nekem, száz pár finoman kidolgozott szattyánbőr cipőt! A zöld ruhámhoz smaragdzöldet, hupikéket a kék kabátomhoz, de pirosat, lilát, sárgát és így tovább, mindenféle színben. A hangja követelő volt, mint aki biztos a dolgában. Nem tetszett ez a varázslóknak. Előbb összenéztek, azután összehajoltak, mint akik meghányják-vetik a dolog mikéntjét. A márkiné türelmetlenül sürgette őket.

A fővarázsló, akinek kilógtak szájából a fogai, és sűrű könnyek kezdtek peregni a szeméből, azt mondta, hogy rendben, de cserébe azt a drágaköves sálat kérik a márkiné nyakából.

 A márkiné a sáljához kapott, eltakarta kezével a csillogó köveket, mert rájött, hogy felismerték az értéküket. - Nem adom, mondta, soha nem adom, ez az enyém.

 A varázslók megint összedugták a fejüket, és azt mondták: - Sajnos, akkor nincs varázslat. Ugye, valamit valamiért. Száz pár cipőt semmiért, mikor mi is pénzből élünk?

A márkiné, veszni látta a csábító lehetőséget, haragjában azt kiáltotta, - mindenki hallhatta, - hogy csalók, csalók vagytok, csalók, csalók! A varázslók nagyon megharagudtak, és most a hosszú nyakú, aki színesre festett maszkjában szaporán bólogatott, azt kérdezte, csalók vagyunk? Hát szépséges márkiné, tűnjön el minden cipellőd, ha ilyen nagyravágyó, kapzsi vagy. Na, jó, - tette hozzá, - lásd, nem vagyunk mi kegyetlenek, ne mind, csak a jobb lábra valók tűnjenek el, de nyomban.

A márkiné, még akkor is kiabált, amikor rájött, hogy az utca kemény kövét érzi egyik talpa alatt. Hova lett a szép kis, jobblábas piros cipője? Eleinte, nem vette komolyan. Még nevetett is, hova dugtátok, ti csalók? Azt hitte, hogy csak rossz tréfa az egész, de bizony a varázslók nem nevettek, hanem sietve összekapták a holmijukat és bosszúsan méltatlankodva útra keltek.

 Bizony, bizony a márkiné, otthon sem, hiába keresgélt össze-vissza, mégsem talált egyetlen egy jobblábas cipőt sem.  Mit lehet tenni? Csak nem fog sántikálni a bal lábán cipővel, a másikon meg semmi? Itthon sem maradhat, mint egy rab, mit csináljon, mit is csináljon?

Szép napos reggelre virradt. Illatoztak a virágok, hullámzott a tömeg, ő bizony fölvette a leghosszabb földet söprő selyemszoknyáját, a nagykarimás kalapját, és elindult, bár teljesen mezítláb volt. És mintha az utca minden apró kavicsa az ő talpát szúrná. Fájtak a lábai. Ettől nagyon, de nagyon rossz kedve lett. Leült a templom lépcsőjére pihenni. Akkor odajött hozzá az a kopott ruhás kislány, és gyermeki bizalommal, mint aki végre megérkezett, leült mellé. A kislány lábán nem volt cipő. Aha, - valami történt velem, - gondolta a márkiné, eddig soha nem vettem észre, ha valakinek nincs cipője, és sohasem ültem ilyen éhesen egy templom előtt. Nahát, mitől látom másképpen a világot?

Ránézett a kislányra: - Egyedül vagy? Hol van a mamád? – kérdezte.

- Nekem nincs senkim. - mondta a kislány.

- Éhes vagy? A gyermek bólogatott, hogy bizony enne, ha volna mit.

 Felállt a márkiné, és elindult a fájós lábával: - Na gyere, - mondta, és megfogta a gyermek kezét. - Érzed az illatát? Eszünk itt a pereces péknél valami friss, ropogós finomságot.

Nagyszerűen érezték magukat, amin a márkiné igencsak elgondolkozott:

 - Mindig egy ilyen kislányra vágytam, hogy hívnak téged?

 – Flóra vagyok, én is egy ilyen mamát szeretnék! - mosolygott rá a kislány.

Ekkor történt, ebben a pillanatban, hogy a pereces pék boltja előtt valaki, - nem is vette észre ki lehetett, - egy halom jobb lábra való női cipőt hagyott.

 Volt azok között csatos és volt fűzős, volt ott báli, ezüst, magas sarkú, akadt barna, lapos sarkú, és ott volt köztük a piros, az a hegyes orrú… Mindenféle, szépséges, csodás, - ám csak jobb lábra való cipellő volt az mind. Aminek a pereces pék nem örült:

- Pékségbe cipőket? Mit kezdjek én ennyi féllábas cipővel? El se adhatom, meg se süthetem. Dobd ki, - szólt oda a fiának, - nem valók semmire, csak lomnak vannak itt.

- Ó, ó, kiáltott a márkiné, - jaj, nehogy kidobja! Nekünk épp így lesz jó. Mi hazavisszük az egészet. Micsoda szerencse! Ma varázslatosan mesés napunk van, ugye kislányom?

     A pereces pék pedig, aki olyan öreg volt, hogy jó ideje már semmin sem csodálkozott, most kíváncsi lett, kiállt a boltja elé, sokáig bámult utánuk, módfelett szerette volna tudni, mitől lesz valaki, ilyen boldog?

 Fotók forrása: unsplash.com