El kellene már felejteni ezt is. Ha tudnám. De nem tudom.

Nem lehet, mert tartozom.

A mi utcánk kicsi boltja volt az Adleréké. Odajártunk gyermekkoromban,

ha anyánk átszalasztott sóért, gyufáért, valamiért.

Rézcsengettyű kalimpált az ajtó fölött, ha benyitottunk. Itt

mindig jó illatok szálltak a levegőben. Távoli országokból kávé,

szegfűszeg, ánizs, citrom, szerecsendió aromája keveredett, de

leginkább érződött a vanília. Elneveztük vaníliás boltnak. Nagy,

tátott szájú üvegekből, kis fényes lapáttal mérte, serpenyős

mérlegén Adler boltos, a tíz deka savanyú- vagy medvecukrot.

Tölcsér alakúra sodorta a papírzacskót, közben halkan fütyörészett,

mint aki igen kedvére való munkát végez. A búcsúja

kedves volt: – Legyen szerencsénk máskor is.

Olyankor volt nekem szerencsém, ha az a szemrevaló, incselkedő

kisleányuk, Magda, aki velem egykorú lehetett, néha

ott ugrándozott. Egyszer ott ült a pulton, lábát lógázta, és

szentjánoskenyeret rágcsált. Amíg rám került a sor, odasomfordáltam

hozzá: – Mit eszel? – Rám nevetett: – Akármit, orrod

alá szalámit.

Fogadni mertem volna, hogy az ő fényes, csigás hajából árad

felém a vanília illata. Később is bejártam miatta a boltba, de

sose láttam. Komoly felnőtt hölgy lett, amikor az intézetből

hazajött. Eljegyezte őt az ügyvédbojtár, Schneider.

Balga kamaszálmaim titkolt vágya, Magda, menyasszonya

lett Jenőnek.

***

Láttam ezt a Jenőt, mikor engem behívtak katonának. Tisztes

volt, hadnagyi rangban. Egyszer elirányítottak minket Nyírcsaholyba.

Szekerekkel, lovakkal ment a század. Estére egy uradalomba

értünk. Az intéző elszállásolt bennünket. Én Péterffy

főhadnagy legénye voltam. Szép kis szobát kapott, míg azt

elrendeztem, ő elment vacsorázni. Mire készen lettem, a magamformájúak

már lefeküdtek a pajtában. Így maradtam vacsora

nélkül. Nagyon éhes voltam, csak ott őgyelegtem. A birkapaprikás

szaga bejárta a folyosót. Ott ültem le egy lócára, hátha

arra jön egy jóravaló fehérnép, és megszán. Az ebédlőben égtek

a lámpák, ott vacsoráztak a tisztek. Nagy nevetésre lettem figyelmes,

a tisztek kacagása harsogott. Csakhamar nyílt az ajtó,

és kijött egy kis, vékony hadnagy. Ahogy megcsillant a szemüvege,

láttam, hogy Schneider Jenő az. Kezében teli tányér.

Kihozta a vacsoráját. Ráköszöntem. Otthoni módon jött a számra:

– Jó estét, ügyvéd úr! – Megismert, nem ismert? Nagyon

zavartnak tűnt. Azt nézte, hová tehetné le a tányért. Elvettem

tőle. Hagyta. Széles ablakpárkány kínálta magát, arra tettem az

ételt. Akkor rám nézett, halkan, rekedten szólt: – Kérem, hozzon

nekem bentről egy kis kenyeret!

Bementem az ebédlőbe, és az ajtó melletti kisasztalról felmarkoltam

annyi kenyeret, amennyit csak tudtam. Kivittem

neki, aztán csak álltam. Megértette. – Maga evett már? – kérdezte

tőlem.

– Jelentem, még nem, de farkaséhes vagyok.

Elnevette magát: – Na jöjjön, egyen velem, az ég boruljon

rá erre a cudar életre!

Elővettem akkor a bicskámat és hát... megettük ketten a

paprikást, a kenyeret, mind egy szálig elfogyott.

Úgy ettünk ott állva, mint a cimborák. Éppen csak egy szót

se szólottunk.

Lehet arról beszélni, hogy már megint rajta röhögtek a tisztek?

Kipécézték maguk közül. Ez meg nem tudott vagy nem

akart durván visszavágni, ez a csendes, művelt – civilben ügyvédbojtár

– kis fiatalember. Nem virtuskodásra termett, na.

***

Attól kezdve, ha csomagot kaptam, vittem belőle neki, mert

úgy éreztem, hogy az adósa vagyok. Nem azért, mert jóllakatott,

hanem azért, mert hadnagy létére úgy megbecsült, hogy

egy tálból evett velem, aki csak egy baka voltam. Félő volt pedig,

hogy ha a többiek meglátják, ezért is kicsúfolják.

Megkínáltam a hazaiból:

– Hadnagy úr, ha meg nem sértem, tisztelteti az édesanyám,

fogadja el, alma, aranypármin, jófajta, a kertünkből...

Megesett, hogy el is fogadta.

***

Megnősült a hadnagy, elvette Adler Magdát. Szépen éltek,

mégse lett jó vége ennek a történetnek. Úgy június közepe táján

– már negyvennégyben – kidobolták a faluban, hogy akinek

két lova, szekere van, az vasárnap reggel köteles a községháza

előtt közmunkára megjelenni. Még névre szóló, szigorú írásos

felszólítást is hoztak.

Már akkor tudtuk, miért hívatnak. A mi szekerünkön kell

a mi ismerőseinket, netán szomszédainkat – elvinni Újfaluba,

a vasútállomásra. Az asszonyokat, gyermekeket, öregeket, onnan

viszik őket, Isten tudja, hová...

Olyan volt, mint egy rossz álom. Mintha ilyen mivelünk

nem történhetne meg. Szerintem ők se hitték. Úgy álltak ott,

olyan védtelenül a sok batyujuk mellett, mint az áldozati bárányok.

Nem jajgattak, nem sírtak, tompa volt a tekintetük.

Olyan Lázárok voltak, hogy a föld alá szerettem volna bújni

szégyenemben. Én vigyem őket? Miért? Nekem nem ártottak.

A községháza falánál állt Adler Magda. Odaléptem hozzá:

– Hát az ügyvéd úr?

– Munkaszolgálatra vitték, nincs hírem róla...

– Nem beszélnek! – mordult ránk egy csendőr.

– Ügyvédné asszony, erre tessék jönni – mutattam hátra,

ő odajött, és fellépett a szekeremre.

A csomagokat utána vittem. Hátul a kis Goldsteinné, meg a

három gyereke jöttek velem. Bőröndök, takarók, kosarak. Tele

lett a szekér. A másoké is. Szekérkaravánnal indultunk. Egy

ideig eltartott az út. Miről beszéltünk volna?

Nehezen, dadogva védekeztem.

– Ügyvédné asszony, Magduska, minket... engem kirendeltek,

nem mi, nem én akartam ezt.

– Tudom én azt, éppen ezért megkérném magát valamire.

Itt van ez a kis bőrönd. Ez igen nehéz, nem fogom elbírni.

Értékek vannak benne. Ezt én magára bíznám, hogy vinné

haza. Majd „utána” mi elmegyünk érte. Az ezüst gyertyatartók.

Ugye, megőrzi nekünk?

– Nagyon szívesen, bármit, ha megtehetnék magukért...

Már akkor a kis Goldsteinné hangosan imádkozott, amikor

az állomásra értünk. Ijesztő sejtések kezdtek alakot ölteni

mindnyájunkban: zűrzavar, tömeg, por, lovak, szekerek, katonák...

Meleg, szomjúság, bizonytalanság: félelem...

– Los, los! – a katonák kiabáltak, hogy sorba állítsák a sínek

mentén vánszorgókat.

El se tudtunk köszönni. Mindenki csak egyetlen csomagot

vihetett magával. A többit teherautókra rakták...

...és Adler Magda látta, amint a csendőrök mindent leszedtek

a szekerekről, és látta, amint az ő kis bőröndjét is feldobták

a többiekével...

Akkor már csak a szemünkkel kereshettük egymást. Fel is

álltam a szekéren, hogy jobban lássam. Tehetetlenül tártam

szét a két karomat, ő lemondóan legyintett, és elfordult, elsodorták előlem.

Összeszorult a torkom. Egy bőrönd? Mi az? Semmi. De ő!

Őt kellene hazavinni, elrejteni. Most? Innen? Hogyan?

Ócska szekeremmel, két igás lovammal? Puskák ellen? Bábként

lebénítva?

Forrás: mek.oszk.hu

***

Hány éve ennek? Most nyolcvanöt van, látod, több mint negyven

éve nem tudok belenyugodni.

Lám csak most is, hogy sül az ünnepi kalács a vanília szétáradó

illatában újra, mintha abban a régi boltban lennék.

Ám azonnal felködlik előttem az adósságom, az otthagyott

ezüst gyertyatartó, és látom azt az utolsó kézlegyintést, amellyel

örökre eltűnt ő és véle tűnt bizakodó ifjúságom is.

Világoskék ruha volt rajta, könnyű, kis, pántos cipő – és

a haja... nem tudom elfelejteni.

Az is lehet, hogy nem is akarom.