Forrás: Fortepan

 

Így szénakaszálás idején mindig az eszembe jut Iván, az az orosz

hadifogoly, akit akkor küldtek nekem a községházáról segítségül,

amikor tizenkilencben egyedül maradtam anyám mellett

otthon, a gazdaságban.

Éppen szénakaszálás idején hozta oda mihozzánk a kisbíró:

– Na te Lajcsi, szétosztották a foglyokat, ez lesz a tiétek, ez

a nagy melák, csináltassatok véle ezt-azt, legyen hasznotokra.

Fizetni nem kell érte, csak alhasson, ehessen, segítsen, lendítsen

valamit, ha már idekerült az istenadta.

Azzal barátságosan hátba vágta Ivánt: – Na eriggyél koma.

Az orosz gyűrögette a sapkáját, mosolyogni próbált, kicsit

görnyedt megadással várakozott. Tudta, hogy miért hozták ide,

elmondta nekik a tolmács, hogy jobb lesz a hadifoglyoknak a

gazdáknál, mint egy lágerben.

Nagy darab, félszeg, szőke, szelíd kék szemű legény volt

Iván, az orosz puszták fia.

Néztük egymást, uramisten, honnan került ez ide, ahol egyikünk

se tud a másik nyelvén és egyikünk se tehet róla, hogy

itt és így találkozunk. Sütött belőle az árvaság magánya, akkor

én kezet nyújtottam neki. Következő percben megzavarodva

szinte hátra is ugrottam, mert az orosznak ettől a gesztustól

fátyolos lett a tekintete és olyan mozdulatot tett, mint aki át

akar ölelni. Nem vagyunk mi csókolós fajta, még a családban

sem, ez meg tán azt akarja. Mit tudtam én azt, hogy ez a legnagyobb

bizalom jele.

Ő megérezte, hogy magyarázkodni kellene: – O bozse moj,

– mondta zavartan és kotorászni kezdett a zubbonya zsebében.

Fényképeket vett elő anyjáról, apjáról.

– Mü tozse ruszki muzsik... mutogatott kézzel, lábbal, bizonygatva,

hogy ő is rendes parasztcsaládból való.

Akkor jött ki anyám az idegen beszédre felfigyelve. A tornácról

szólt:

– Hát ezt meg mi szél hozta ide szegényt...

– Tiéd anyácska? – kérdezte tőlem az orosz és meghajolt

anyám felé.

Majd törve a magyart tette hozzá:

– Vagyok én Iván, ruszki szoldát, robot én neked...

Az anyák szívét oly könnyű meglágyítani:

– Gyere, gyere csak te árva, egyél egy kis krumplilevest,

hátha rákapnál a mi kosztunkra.

Az orosz evett. Egyszerre volt alázatos és távolságtartóan

független. A lépcsőre ült, a térdére tette a tányért. Lassan

komótosan kanalazott, nem sietett, nem habzsolt. Elnéztem,

hogy már az elején félretett egy falat kenyeret. Célja volt vele,

mert a végén azzal törölte tisztára a tányérját.

– Szpasziva, – mondta és szívére tett kézzel könnyedén

meghajolt.

– Te fiam, mondta anyám, – ez egy úri paraszt, vagy szélhámos,

– de jól áll neki, az biztos.

Estefelé megmutattam neki az ágyát. Ágyát? Egy dikó volt a

lóistállóban, azon két pokróc. Na, hát ezt a két pokrócot megfogta

az orosz, és kivitte a szénásszínbe. Volt ott két-három

üres hordó fenekével felfordítva, azokra rátett egy régi lajtorját,

arra bőven szénát, meg a pokrócokat. Mutogatta nekem, hogy

ő ezen akar aludni.

– Jól van pajtás, te tudod, mit szeretnél, aludj ott a szénaillatban,

te úri paraszt, ha neked büdös az istálló.

Lehet, hogy gyanakvó voltam, de azt el kell ismerni, hogy

értett a lovakhoz.

Mikor először mentünk ki a földekre, mögöttem ült a szekéren.

Egyszer csak megbökte a vállam. Intett, hogy helyet

cserélne velem.

– Hajtani szeretnél? Legyen kedved szerint.

Iván akkor levette a szekér ülését, hátracsúsztatta, felállt,

úgy vette kezébe a gyeplőt. Állva hajtotta a lovakat. Meg se

kottyant neki, ha rázott a szekér, rugózott a térdein. Fújta a

szél a haját, ő meg pattogtatta az ostort és énekelt:

– Volga, Volga maty radnaja...

A lovak tán megérzik, ki tartja a gyeplőt. Mert mintha szárnyakat

kaptak volna. A szembe jövő szekerek messziről kikerültek

bennünket.

Egyszerre megelégeltem a szilaj játékot.

– Hét te muszka, nem a sztyeppén vagyunk! Ha elfáradnak

a lovak, hogy hozzuk haza a szénát?

– O bozse moj, – és először láttam úgy nevetni, mintha otthon

érezte volna magát.

Na, elég az hozzá, hogy jó segítséget kaptam benne. Erős,

ügyes, – és hiába volt bánattal teli az a két szeme – derűs természetű

volt. Minden ételt elfogadott, megköszönt és mindenkor

alaposan kitörölte a tányért. Így becsülte meg az ennivalót.

A vasárnapi paprikás csirke után felállt a lépcsőről, bevitte a

tányért, és amikor megköszönte, akkor az én anyám kis habozás

után először mondta ki az első orosz szót, amit megtanult,

miközben kérdően nézett rá: – Haraso? Az orosz felkapta az én

vékony kis anyámat, megpörgette őt ott a konyhában, szívből

kacagott: – Haraso, ocseny haraso, mamicska!

Augusztusba hajlott a nyár. Reggelenként szilvalekvár illatú

volt a levegő, amikor befordultunk a Pacsirta utcába. Ezt az

utcát Iván sohase hagyta ki, pedig a műút felől könnyebben

ráfordultunk az újfalusi útra. Estefelé mindig arra irányította a

lovakat. Pedig egy kis semmi utca. Fogócskázó gyermekekkel,

pletykázó vénasszonyokkal a kispadon. De volt ott egy ház, fehérfüggönyös

ablakkal. S az ablakban egy lány. Szép lány. Fehér

bőrű, fekete szemű, mosolygós. Ott könyökölt esténként, onnan

nézegetett kifelé. Sohase jött ki.

Az anyja, az mindig ott állt a kapuban. Egy asszony, akinek

mindig tiszta, vasalt volt a köténye, rendes a háza tája, egy özvegyasszony,

olyan, mint más. És mégse.

Mert ehhez időnként odament, már alkonyat után egy-egy

óvatoskodó alak, akivel az asszony bement. Kisvártatva kijött

a vendég, s elosont. Bemenet még volt nála batyu, vagy fél zsák

búza, vagy kukorica, krumpli, miegymás, kifelé semmi. Az árut

otthagyta. Cserekereskedelem volt ez a javából. Lebonyolítottak

egy üzletet, egy ősi, talán legősibb üzletet. Amiről mindenki

tud, de senki sem beszél róla. Iván is tudta. Látta, láthatta.

Eleinte a Gizuska látványa volt számára izgató. Nézésével alig

tudott betelni. Később, mikor rájött a valóságra, nagyon elgondolkodó

lett: – Épp egy ilyenbe kellett beleszeretnem? Ilyen

megvehetőbe? Bele volt betegedve.

Aztán csak teltek a napok. Dolgoztunk.

Egy este hazafeléjövet egyikünk sem ült fel a megrakott

szekérre. A lovak mellett Iván, én hátul ballagtam. Na, akkor

este azt láttam én, hogy Gizuska nem csak mosolyog, integet

1. Ivánnak integet.

Iván el se hitte. Kérdően mutogatott magára, kétszer is. Gizuska

meg bólogatott szaporán. A lehetőségtől Iván teljesen

összezavarodott.

– Miért nem akar ez enni? – kérdezte anyám? – Tán

beteg?

– Nem beteg, hanem Gizuska integetett neki. Csalogatja.

Anyám megszánta a katonát, hiszen ez is csak egy sóvárgó

szerelmes. Egy szakajtó búzát öntött egy ügyes kis szütyőbe,

s a kezébe nyomta: – Na, eridj a Gizuskádhoz – mondta megértően,

s kituszkolta az ajtón.

A többit hallomásból tudtam meg Vida Gábortól. Ez a Gábri

meglátta akkor este, hogy jön az utcán az orosz, Vargáék felé.

Csak tán nem...? Olyan kíváncsi lett, hogy beugrott a kiskert

egy sötét sarkába, onnan leskelődött.

Hát tényleg jön is befelé az orosz, nyikorogtatja az ajtót:

– Gizuská, Gizuská, héj te Gizuská...

Ám erre Vargáné penderült elő, csípőre tett kézzel.

– Hát te meg mit keresel itt, te muszka csavargó?

– Á Gizuská? – rekedt volt a katona hangja.

Vargáné kivette a kezéből a „fizetséget” és azt sziszegte:

– Gizuska kéne neked? Gyere csak, – és már húzta is maga

után, – majd éppen a Gizuska.

A sárga lámpafényben saját magára mutogatott:

– Elébb vélem, én jobban tudom billenteni! – És maga után

húzta az udvari kisszobába.

Mi történt, mi nem történt, a lámpát elfújták. Gábri somolygott

a bajsza alatt, ő tudta, amit tudott, bár semmit sem hallott.

Csak az a biztos, hogy egy idő után a katona nagy dérrel-dúrral

rántotta be maga mögött az ajtót, és hangosan káromkodott a

maga nyelvén. Kifelé menet felemelte a kaputámasztó vasdorongot.

Megállt. Nézte a házat. Az ablakokat. Gizuska nem volt

látható. Egyáltalán Gizuska sehol sem volt látható. Nem csak

az orosznak, senki másnak se. Gizuska csak cégér volt. A csali.

Áru a kirakatban, akit az anyja amúgy oroszlánként őrzött, tartogatott

valakinek. Szorgalmasan gyűjtögette számára a staférungot,

férjhez akarta adni.

Ha kérdezgették: – Kié lesz Gizuska?

– A legkülönbé, aki megérdemli.

Ezt az egész falu tudta, csak Iván nem, hogy a gondos anya

minden legényt lekapcsol már az elején, a pitvarban. A legények

tudták, hogy míg az özvegyet ölelik, leányát képzelhetik.

Honnan tudhatta volna ezt a muszka fogoly? Azt hitte csak

tőle tagadják meg a leányt. Felemelte a kapuvasat és belevágta,

– óriási csörömpöléssel, – abba a függönyös ablakba. Így aztán

nem maradt titokban a kalandja. Más baja ugyan nem lett belőle,

mint az, hogy az utcabeli kis haszontalanok kezükkel illetlen

mozdulattal utánozták a szerelmet és csúfondárosan kiabáltak

a katona után: – Mamuska, Gizuska!

Ezért is megalázva érezte magát a mi foglyunk, és napokig

még az utcára se mert kibújni.

Gizuska? Aki meggondolatlanul integetett?

Gizuska mindent tudott, és mindent jóvá akart tenni. Ő onnan

az ablakból régóta kinézte már magának azt a szőke muszka

foglyot, aki idegen, és annyira már volt, mint Gábri, vagy

Miska, a felvégről. Így aztán egy este, amikor feljött a bujkálós

holdvilág, megtette az első szívdobogtató lépéseket a szénapajta

felé.

Ettől kezdve megint mosolygott és dalolt az orosz: – Volga,

Volga maty radnaja...

Gizuskát pedig felpofozta az a szigorú anyja, az a vasalt kötényes

Vargáné.

De már hiába kiabálta: – Nem megmondtam százszor, hogy

mihez tartsd magad? Nem értesz a szóból? Erre neveltelek?

Ennek tartogattalak?

Gizuskának beszélhetett. Hiszen tudod még a nótát, –

„...szerelmesnek magyarázni nem lehet.”

Ősszel kicserélték a foglyokat. A magyarokat hazaengedték,

az októberi transzporttal meg visszavitték Ivánt.

Anyám, – kemencében sütötte, – nagy kenyere dagadozott

a hátizsákjában és a hazaútra kapott új csizmájában tétován lépett

ki a kapun, mint aki maradna.

– Isten áldjon meg Iván, tiszteltetjük az édesanyádat!

Hallotta, nem hallotta, többet nézegetett hátra, mint előre.

� �

Gizuska kiült még az ablakába, de attól-e, hogy jöttek a hideg

őszi esők, vagy mitől, de nem ment már olyan jól a bolt.

Alig járt ember az utcán, de – „o bozse moj” – legalább a

postás, ...az jöhetett volna.