Másképp képzeltem én a jövőmet húszéves koromban, de most

már úgy van jól, ahogy van.

Budapesten katonáskodtam ebben az időben. Nagyreményű

és bizakodó voltam, fiatal, mint a századelő. Egy új korszak

mindig bizakodva indul. Azt hittem én is, hogy valami olyan

sodrás közepén élünk, amely nagyszerű, váratlan eseményeket

tartogat számunkra. Különösen beigazolódni látszott ez a

reménykedés, amikor Horthy Miklós kormányzó testőrségébe

jelöltek engem is. Megfeleltem. Karcsú, magas, izmos, és mint

mondták, jóképű legény voltam. Hízelgő volt rám nézve ez a

kiválasztás. Volt egy cimborám, amolyan Svejket formázó falumbéli,

az csak mondogatta: Hej, komám, te most megfogtad

az Isten lábát...

Elképzeltem, micsoda élet vár rám a földeken való gürcölés

helyett. Fessen, csinosan, egyenruhásan, lányszíveket megdobogtatóan

szolgálni a Kormányzót. Tudtam, hogy nem kéne elbizakodnom,

de nagyon csábító volt rózsaszínben látnom a jövendőt.

Ha kétségeim támadtak, és könnyelműséggel vádoltam

magamat, amiért ott akarom hagyni a falut, azzal vigasztalódtam,

hogy hiszen sok parasztgyerekből lett pap, katona, csendőr,

csakhogy a kilátástalan vége-hossza nincs munkától megmeneküljön.

A cimborám azzal bátorított: Majd küldhetsz haza pénzt, az többet ér,

mint látástól vakulásig a földet túrni.

Amíg így töprengtem a sorsom felől, táviratot hozott nekem a postás.

Távirat? Az én időmben csak baj esetén táviratoztunk. Levelet,

azt szokott írni az én anyám, aki négy gyermeke közül

bennem találta meg leginkább segítőtársát. Búját-baját, örömét,

terveit nekem sorolta el. Ketten beszéltük meg, hány malacot

hagyjunk meg, jövőre mit vessünk a Szalányos-kerti földbe,

és hogyan gondozzuk a Berettyó partján nevelt libákat...

Apámban se sok bizodalma lehetett. Vidám, felelőtlen, legénykedő

természetét úgy képzeld el – hogy is mondjam –, lehet,

hogy a vonaton jó szórakoztató útitárs az ilyen, de közösen

húzni az igát? Sokszor az volt az érzésem, hogy csak olyan, mint

szekér mellett a lógós csikó.

Anyám meg? Magára vállalt minden munkát, mert nagyon

szeretett dolgozni. Értett is mindenhez. Nem kímélte magát.

Ház körül is, a mezőn is sürgött-forgott. Nem csoda, hogy a

hajszoltságában lógott rajta a ruha, elhanyagolta magát, hogy

rendben legyen minden.

Pedig valamikor... Tehetős családban nőtt fel. Sok földjük volt, de volt rá gyermek is, heten voltak testvérek. Nem sok jutott rá, amikor férjhez ment, egy elhanyagolt portára, az apám mellé.

Négy gyermeket neveltek fel. A bátyám továbbszolgáló volt a debreceni huszároknál, a húgom más faluba ment férjhez, az öcsém még csak akkor kamaszodott, hát nekem jött a távirat – a gyomorszorító.

„Gyere haza, anyád beteg, apád.”

Nosza, szabadságot kértem, jöttem. El sem tudtam képzelni, mi baja lehet anyámnak. Keserves, hosszú volt ez az út hazáig.

Aggódtam anyámért.

Csendesség volt a ház körül, amikor benyitottam. Apám?

Sehol. Anyám? Nem fekszik. Hallgatagon járkál fel, s alá. Nem köszön, nem szól. Várok. Állok.

Egyszer csak kitörtem:

– Hé, hazajöttem!

Húgom belép, és csendesít: – Hallgass! Ne ordíts! Idest

múlt héten a kútból húzták ki. Alig él. A szava is elállt.

– Micsoda? – leültem. – Hogy-hogy? Miért? Hogy tehette?

A húgom a fejével intett, valahová kifelé: – Apánk miatt,

mert apánk meg Tercsa...

– Mit beszélsz?

A húgom elbőgte magát: – Tercsa viselős apánktól.

Megszédültem a felindulástól: Aha, a szép Terka, anyám

legkisebb húga. A beste! A gyalázatos! Ez mondta nekem egyszer

a tanyán, hogy – hát tudod, én olyan vagyok, ha engem valaki

megkérlel, én nem tudok nemet mondani. (Világos beszéd

volt, egyértelmű.)

Alig tizenhét éves voltam akkor (ő se több húsznál), azt se

tudtam ott a nyárfák alatt, hogyan tegyem magam vakká, süketté...

Legszívesebb felpofoztam volna, hogy jut ilyesmi az

eszébe, rá se bírtam nézni. Úgy látszik, azóta se fért a bőrébe.

A fogam is összecsikordult, hát most aztán megvan a baj.

– A kutya teremtésit, másé is lehet az, csak ráfogta apámra.

– Már hiába kiabálsz, apám elvállalta, egy hold földet már

Terkára íratott.

– Anyánknak meg nem kellett volna úgy a szívére venni!

Bepanaszolhatta volna Terkát nagyanyámnál.

– Elmondta neki, de nagyanyám is Teri mellé állt. Anyánkat

megszidta, miért volt olyan világnyövő, sokdolgú, magával sose

törődő, elhanyagolt, mint egy utolsó cseléd. Így nem lehet egy

embert megtartani, így másra néz, így elkutyul... Azt kiabálta

még anyámnak: Kútba ugrani? Egy asszony, aki ad magára, az

ne adja fel. Egy asszony, aki ad magára az mutassa meg, hogy

kibírja. Ne ugráljon sehova, oldja meg. – Eljött, megszidta, itt

hagyta. Még jó, hogy te hazajöttél, hátha te szóra bírod...

– Haza. Szabadságra. Kis időre.

– Nem baj, de itthon vagy hála Istennek...

A napok múltak. Telt az idő. Nagyon gyorsan. Mi lesz velünk?

Apánk megcsendesedett, kiment a tanyasi házba, ott, a Berettyó

partján nevelte az anyám nagy csapat libáját. Úgy tett,

mint a pásztorok, csak tisztát váltani jött haza. Ráhagytuk –

tegyen, amit akar.

Tercsát se láttuk többet a házunk táján. Úgy hírlett, elvette

valami iparos ember, szolnoki vagy ladányi, már nem is tudom.

Azóta sem hallottunk felőle. A húgom is visszament a családjához,

én meg gondolkozhattam, most mit csináljak.

Anyám csak tengett-lengett, gyengécskén lábadozott, kedvetlenül

– kéne mellé valaki.

Ha most visszamegyek katonáékhoz, lesz-e ott miatta egy

percnyi nyugságom? Nemigen.

Itt a nyár, a kapálás, jön az aratás ideje.

Számot vetettem a sorsommal, döntöttem: A doktor úrral

írtunk egy kérvényt a parancsnokságnak, mentsenek fel a szolgálat

alól, mint családfenntartót. Így maradtam itthon.

Nehezen tudtam egyenesbe jönni, kalapált a fejemben a

„messzivágy”. Igyekeztem belefeledkezni a munkába. Jól is

éreztem magam, ha suhogott a kasza a jó kövér lucernába. Ha

mentem forgatni, rudasba rakni, jó magas boglyát emelni. Kari

volt a segítségem, a barátom. Míg feladogatta a szénát a villával,

egyre csak azt hajtogatta: Lajcsi te, Lajcsi te, azóta pedig

már nagykanállal ehetnél odafent Pesten.

Úgy tettem: nem is hallom.

Csak mentem, és kapáltam a magas, harsogóan zöld levelű

kukoricát, permeteztem a szőlőt.

Jött az aratás, indultam búzát kaszálni, kévébe kötni. A kévéket

olyan keresztekbe rakni, amelyekben nem tesz kárt az

eső. Elcsépeltetni, a búzát hazavinni, a szalmát kazalba rakni...

semmi ábrándozást, sem pihenést nem engedtem meg magamnak.

Közben nem feledkeztem meg egy percre sem az anyámról.

Észre kellett vennem, hogy – látva a munkálkodásomat –,

ő is kezd erőre kapni: esténként kedvenc ételeimmel vár, reggelenként

tiszta inget készít elő, ha feltarisznyál, a kenyér-szalonna

mellé mindig belecsempész vagy egy almát, vagy egy

paprikát, szilvát, süteményt.

Észre kellett vennem, hogy sose panaszkodik. Nem emlegeti,

ami fáj. Így kímélt engem. Ezzel sokat segített. Könnyebben

lélegeztem már én is, mint aki felleg alól szabadul.

Így jött el az ősz. Szüret után egy napon szóltam, hogy másnap

reggel már korán megyek Szoboszlóra őrletni a malomba.

Megélénkült: – Szoboszlóra? Régi barátném nekem a molnár

felesége, aj be’régen láttam...

– Most eljöhetne velem, Ides. Az idő jónak ígérkezik, nem

lesz eső. Megnézheti, ha akarja a molnárnét.

– Jaj fiam, nem is érek rá, nem is tudom...

– Hát ides, maga tudja, most eljöhet, ha gondolja.

Estefelé azon vettem észre, hogy behozott egyet a hizlalt

libák közül. Vérét kiengedte, megkopasztotta. Úgy vigyázott,

hogy hibátlan maradjon, meg ne szakadjon sehol a bőre. Óva -

tosan felmetszette, és épségben kiemelte a libamájat. Gyönyörködve

nézegette, majd tálba rendezte az egészet, és kivitte

a hideg éléskamrába.

Előkeresett a magaszőtte, fehérvászon szakajtóruhák közül

egy rózsás ünnepit és ráterítette karos kosarára, hogy azt se

felejtse el.

Korán reggel felöltözött. Mire a zsákokat felraktam, lovakat

befogtam, ő is elkészült.

Gombos, magas szárú cipője fénylett, ropogósra vasalt a szok -

nyája, derekára simult a feketével hímzett kisbekecse. Gondosan

illesztette magas homloka fölé fejkendőjét, és megigazgatta

az álla alatt a bokráját, hogy neki tetszően legyen megkötve.

Ott állt a felső lépcsőn, karján a kosara, benne fehér ruhával

letakarva a liba, májastul, mindenestül. Látogatóba üres kézzel?

Soha! Ajándékba viszi a molnár feleségének a régi barátnénak.

Úgy állt ott, felkészülten az útra, mint ahogyan kell egy olyan

asszonynak, akire vigyáznak, és aki – épp ezért – ad is magára.

Akiről immár sugárzik a megbecsültség méltósága.

– Mehetünk, fiam?

– Épp ideje, anyám, indulhatunk.

Kocogtak a lovak a szekérrel, egyenes derékkal ült mellettem

az ides, ölében a kosara. Rá-rálestem, ahogyan ott ragyogott,

ünnepi örömében.

Szemembe húztam a kalapomat, fütyürészni kezdtem: Édesanyám

fehér fejkendőben, cipót dagaszt nyárfa tekenőben...

Meg se rebbent a nótáját meghallva. Csak elmosolyodott.

Tudott valamit, már sokkal előbb tudta nálamnál. Azt, hogy

mégiscsak testőr lettem én.

Családunk testőre, attól a nyártól fogva, éltéig-mindétig.

És most már minden úgy van jól, ahogyan van. (Nem is nősültem

meg csak „azután”, harminckét éves koromban.)

********************

Nagyapám katonacimborája, 1909