Tíz éves lehettem, amikor nagyanyámnál töltöttem a vakációt.

Akkor is ilyen meleg volt a nyár, mint most és én gyermeki

szívvel, gondok nélkül csak a percnek éltem, igazán éltem az

életemet.

Pedig olyan szegények voltunk, de olyan szegények! A nagyanyám

csak sírt:

– Semmink sincs, jaj ugat a kutya, ki ne menjetek, hátha a

végrehajtó jön, be ne engedjétek!

Benne éltem a szükségben, örökké hallottam, de fel se vettem.

Ruhám nem volt, csak egy. Este kimosták, reggelre megszáradt,

felvettem, jó volt, tiszta volt. Cipőm? Csak egy, téli.

Az is feltörte a sarkam, mert nem én tapostam ki, valamelyik

nagyobbiktól maradt rám.

Nyáron csak mezítláb szaladgáltunk. Minek nyáron cipő?

A talpam kemény volt, nem törte fel a föld, a gaz, semmi.

Egy szál kis ing, egy karton ruha, mezítláb – és a nyár meleg –.

Reggeli jó üde illatok a kertben, a nap rásüt a petúniákra, milyen

lágy kellemes illat, a macska álmosan hunyorog a napon,

aztán mosdik a nyelvével nyugodtan, kényelmesen. A csirkék

összevesznek egy nyurga gilisztán, a kakas kukorékol, az árnyék

még hűvös, kapok egy bögre tejet és kenyeret. Mi kell még? Ez

a tökéletesség, ez a minden a mindenségben.

Testem könnyű volt, a lelkem gondtalan. Nekem akkor minden

jó volt: az utcai zaj, az udvari lárma, a kert végén a bok-

rok közt a titokzatos csönd és légyzümmögés. A nagy bodzafa

virágzott. Amikor bebújtam alá éreztem, hogy kábít az illata.

Kezemmel az orrom alá húztam egy bodzavirágot, egyenként

nézegettem a virágernyő apró fehér gyermekeit, aztán beleszagoltam,

és míg beszívtam az illatot, a sárga virágpor bepúderezte

arcomat. Mese, mese, a súlytalanság állapota. Az otthon

meleg karja erős öleléssel szorított magához.

Akkor jött a Margit napi vásár!

– Elmehetek nagyanyám?

– Minek mennél te oda fiam ’ejszen” annyian vannak, összetaposnak.

– Hadd menjek el. Ott lesznek a bábosok meg a cirkuszosok,

hadd nézzem meg őket!

– Hisz ruhád sincs, cipőd sincs, mit szólnak az emberek,

hogy nézel ki?

– Adja ide a cipőmet, felhúzom, abban elmegyek.

– Jaj hisz nincs annak talpa se, még nem vittem el a suszterhez

tél óta.

– Akkor így megyek.

A nagyanyám a legdöntőbb érvet hozta fel:

– Pénz is kéne oda lelkem, még megkívánsz valamit. Pénzünk

pedig nékünk nincsen.

– Nekem nem kell semmi, engedjen már el!

– Jaj, hát eredj, de harangszóra itthon legyél!

Szaladtam, szaladtam. Kis gyűrött piros szalagom verdeste a

vállam, talpam alatt éreztem a forró, sima járdát. Lehetett olyan

délelőtt tíz óra. Messziről hallottam már a vásár zaját, éreztem a

szagát. A gyerekek olcsó trombitákat recsegtettek, hozta a szél

a lacipecsenye füstjét, illatát.

Legelőször a törökmézes sátrát láttam meg. „Törökméz, törökméz,

fele cukor, fele méz” kiabálta a mézesember. Álltam,

néztem, az ujjamat dugtam a számba a cukor helyett.

Méhek lepték el a nagy sárga darabokat, egy darázs a fejem

körül döngött, továbbmentem felriadva, vissza-visszanéztem,

mert jó szaga volt, szép sárga színe és megkívántam.

Lökdösődve, bámészkodva mentem tovább, sátortól sátorig

elkábulva a játékosok, ruhások, edényesek, cserepesek, csizmadiák,

kádárok, szíjgyártók, szűcsök, asztalosok, meg még ki

tudja hányféle mesterség gazdagon megrakott sátrai között. Le -

nyűgözött a sokadalom, meg a vásár ünnepi hangulata. Mindenki

a legjobb ruhájában ácsorogva, ráérősen nézelődött, ábrándozott,

mi mindent meg lehetne itt venni.

Egyszerre csak megdobbant a szívem:

– Keresztanyám, keresztanyám! Kiabáltam a szép magas,

rangos-gangos keresztanyám után.

Ott sétáltatta a szép ruháját a cukros sátor előtt. Megfordult,

rám nézett:

– Na hát te is eljöttél? Osztán mit veszel?

– Semmit se. Én...... nincsen nekem pénzem.

Akkor az én gőgös kényes keresztanyám, akinek egy gyermeke

sem volt, belenyúlt a sokfiókos bukszájába és kivett egy szép

fehér pénzt, egy ötvenfillérest. Úgy nyújtotta felém, mint a pap

a szentelt ostyát. Lassan, szépen, hogy sokan lássák – úgy adta ide.

– Na nesze, vegyél érte vásárfiát, de el ne pocsékold haszontalanságra!

Istenem, istenem. Fényes nagy öröm szakadt rám egy pillanatig.

Pénzem van! Izzadt kis tenyerembe szorítottam. Mit ve-

gyek érte? Az előbbi semmihez képest nagyon sok volt, hirtelen

támadt vágyaimhoz pedig nagyon kevés. A fényes öröm

lassanként súlyos gonddá nehezedett, elborult a vásári kedvem.

Cukrot vegyek? – Az hamar elfogy, meg nem is illik, hogy

egyedül egyem meg.

Játékot? – Ennyiért nem adnak egy babát, amit nagyon nézegettem.

Tükröt, mézeskalácsot? Nem, azt a nagylányok ve -

szik. Vehettem volna törökmézet, de már nem kívántam. Bámészkodni

vágytam, csak úgy ráérősen.

Elfáradtam, melegem lett. Nem örültem már a nagyvásárnak.

Gondjaim lettek. Komoly képpel, felnőttesen lépegettem

sátortól sátorig. Amikor a sor végére értem, a másik oldalon folytattam

tovább a nézelődést. Körbe-körbe.

A pénzt markomba szorítottam, hogy el ne veszítsem.

Féltettem is, féltem is tőle. Addig mentem így, míg fogyni

kezdett a sokadalom. Itt-ott bontogatni kezdték a sátrakat.

Váratlanul ért a déli harangszó! A pénzt mindig szorongatva,

lassan hazafelé indultam. Nagyon fáradtnak éreztem magamat.

A bolt előtt megláttam keresztanyámat, – ő is észrevett.

– Na lelkem, osztán mit vettél a pénzemen? – kérdezte

számonkérően.

Félős-szomorúan mondtam:

– Semmit se. Itt van.

Gondoltam bárcsak visszavenné. De nem nyújtottam felé,

csak megálltam előtte.

– Na te kis szerencsétlen. Neked se adok többet semmit.

Micsoda élhetetlenség! Ez se viszi soha semmire!

Gőgös kényesen elfordult és kopogós sarkain ellibegett.

Futni kezdtem. Nagyanyám már az utcaajtóban ácsorgott.

– Hun mászkálsz ilyen sokáig? Mi bajod? Tán bántott valaki?

95

– Nagyanyám! Nézze pénzt adott nekem a keresztanyám,

de nem vettem rajta semmit.

– Hát akkor, ha pénzt kaptál, mér lógatod az orrod?

– Mert azt mondta, szerencsétlen vagyok!

De erre már nem szólt semmit nagyanyám, hanem kibontotta

a tenyeremet:

– Mutasd a pénzt? Mennyi? Add csak ide, majd veszek én

neked ezért valamit.

Odaadtam, nagy bizalommal. Odaadtam vele a gondomat is.

Estefelé élesztőt meg sót hozatott velem a boltból a másnapi

kenyérsütéshez. –Szép fényes, fehér ötvenfilléressel fizettem

érte.

Annak a kenyérnek még most is számban az íze.

Jó kenyér volt? Lehetett.

Benne a jó búzaliszt, nem beszélve a sóról meg az élesztőről,

amit én hoztam.

Ott sóvárogtam, míg nagyanyám kiszedte a kemencéből.

Kiérdemeltem ropogós, piros dúcát.

– Ládd, jó az Isten, amiért nem pengetted el tegnap, azt a

vásárfiát. Most minek örülnénk?

Forró párája is ínycsiklandó, hát még mikor előkerült a mézes

kancsó!

Míg csorgatta rá, úgy forgattam a cipómat, hogy a méz csillogó

sugara mindenütt bearanyozza.

Kiszaladtam a kertbe, a bodzafa hűvösébe. Hajlós ágán ringatózva

ültem.

Lassan ettem, hogy sokáig tartson.

– Hé! Pénzes keresztanyám! Ilyen, aki szerencsétlen?