A kacsát ide zártam be az este, a kisólba, mikor Manyika elhozta.

Reggel első dolgom, keresem a hizlalni való kacsát. Keresem, hova tűnt?

Tán ellopták, mint a múltkor azt a nyolc tyúkomat? Egyet se hagytak a tolvajok. Ez a lusta kutya akkor se ugatott, úgy vitték el az ülőről. Észre se vette volna? Pedig biztosan rikácsoltak tyúkok. Mert süket már ez a Burkus is, mint én.

Végigjárom a kertet, az ólba is szétnézek, a kiskertben a bokrok alatt,- hát - sehol. Erre az egy jószágomra se tudtam vigyázni, szidom magamat.

 Az úgy volt, hogy megláttam a minap Manyikát, akkor jutott eszembe.  

 - Te Manyika, kérdeztem - édesanyádnak vannak most is kacsái? Tavaly milyen finom kóstolót küldött nekem. Ropogós kacsasült. A mellehúsa, azzal a finom tepertővel.

 – Vannak, vannak kacsái, azok a májra hízó némakacsák, de már nem tömi őket, így soványan hordja őket a piacra eladni. Olyan drága a tengeri, nem éri meg azon hizlalni. Meg – tudja, ides néném, - kora hajnalban kimenni abba a hideg kisólba, odavenni az ölébe, tömni, a reumás kezével, fájós derekával. De azért majd megemlítem az édesnek.

   Hát, én már el is felejtettem Manyikát, amikor tegnap jön, és hát csak emeli a kosarából a meglepetést, hogy az édes küldi nénémnek, ezt a kacsát, ha volna kedve meghizlalni, mert ez még, bizony sovány.

• Nahát, te Manyika, én elfogadom, de hát nem ingyen, adom az árát máris.
• Csak hagyja, a sok finom gyümölcs fejében küldi, amit egész nyáron ajándékba kapunk magától, fogadja csak el.

Nézem én ezt a kacsát, nem is kicsi, se nem gyenge, se nem vén, pont ez való megtömni, finom csemege lesz!

 De  most meg,  hiába keresem, nincs sehol. Nem is csoda, rossz az ajtaja ennek a kisólnak. Mióta már Apjuk is „oda”, csak romlik itt minden. Nincs, aki megszögelje. Itt az ajtó sarka mellett van egy rés, azon kiszökhetett. Na, sajnálom! Sült kacsa, az volt ezelőtt az Apjuk neve napjára az ünnepi ebéd.     Kérdi múltkoriban a kis unoka, nanám, lesz sült kacsa, párolt lilakáposztával. Lesz hát lelkem, hogyne lenne.

 Na, hiába is bánkódok, ez már odavan. Elveszett a kacsa-csemege. Lehet, hogy a kutyától menekült el valahova.

     -Gyere ide, Burkus, hol vagy te, te, hadd szidjalak meg, hát már semmi hasznod nem veszem, ennyi év után? Ha nyári vihar készül, úgy osonsz be a szobába, mint a gyáva nyúl, úgy félsz a mennydörgéstől. Majd még én vigyázok terád, mi? Nem szeretsz egyedül lenni. A múltkor már arra vetemedtél, hogy a macskával akartál barátkozni, de persze, - mit képzeltél,- elmenekült. Tán még a tolvajnak is örülsz, azt hiszed temiattad, tehozzád  jött.

 Hol vagy most is, Burkus, Burkus! Csak nem elkódorogtál te is! Nézlek, mindenfelé, na végre megvagy! Hát itt vagy a házadban? A jó kis kutyaházban. Na, te legalább megvagy!

• Hé, te! Mi az ott melletted? Jézusom, csak nem? Jól látok, az a fehér, az a tollas, az ott, a kacsa? Mit tettél rossz kutya? Bántottad? Vajon él még?

 Ijedtemben lehajolok, hogy megmozdítsam, él-e, hal-e? Hát, az én kacsám,  meg sincs lepődve, felemeli a fejét szárnya alól, csak pillog álmosan ott a Burkus kutya mellett. Ilyet se hittem volna, ha nem látom. Ezek összebarátkoztak. Melegítik egymást, békességben.

Lám, lám, akinek van esze, elfogadja a szerencséjét. Felismeri, és él vele!

 Csak elnézem  a két cimborát. Ezt jól kitalálták.

 Kacsapecsenye, hízott kacsa? Jaj, dehogyis!

 Vétek lenne háborgatni őket.