Ringatás

     Az a rongybaba volt az oka. Megölelte, magához szorította.A baba puha feje, a nyakához szorult, Először a gyomrában érezte  a jóleső régről ismerős bizsergést. Elámult. Aztán hagyta, hogy  egész mivoltában, még a hátgerincében is érezze. Szinte szégyenkezett, mégis hagyta, hogy eluralkodjon rajta.

 Tudta, hogy nem kellett volna  ide bejönnie. Még nem.

     Odaállt az ablakhoz, ahonnan az egész utcát láthatta. Egy hete múlt, hogy elmentek. Akkor is innen nézett utánuk.A teherautóból nem lehet visszaintegetni, csak a por szállt utánuk. Vajon a kislány  meddig sírt:- Mama, mama gyere te is!

     A fiucska még kicsi, azt se tudja, hogy szép-e az új emeleti lakás és azt se, hogy ott nem lesz kiskert, ahol alkonyattól már mindenütt érezni a  vanilia illatú  violákat

     Azóta be se jött ebbe a szobába, pedig tudta, hogy mindent a helyére kellene tenni. Kitakarítani, renddel várni őket, hátha haza tudnak jönni hét végére. Lassan elfordult az ablaktól.

Elrakta az útból az ottfelejtett lim-lomot.     

     Akkor látta meg azt a  régi, megviselt rongybabát. Még ő varrta  valamikor a lányának.

 Nagy baba volt, hogy ölelgetni lehessen. Pamuthaja itt-ott kiritkulva, rózsás köténye is rég elveszett már.

    - Téged meg itthagytak?

      A baba szánalmasan nyeklett-nyaklott,  ahogy felemelte a földről.

     Ki  akarta egyenesíteni, ezért ölelte magához.

      A baba, - megadóan simult a nyakába,  karja lazán hajlott rá a vállára.

      Nem tudott ellenállni, kiment  a tornácra, ott ült le véle a nagy karosszékbe.

 Restelkedve, a  pamuthajszálakba suttogta:

     -Tente baba ,tente...ágyacskád már vetve…

     Először a gyomrában érezte a  finom bizsergést, majd hagyta, hogy egész testében szétáradjon,  létének igazi értelme, a ringatás gyönyörűsége. .

                                                          *****