Arany Piroska: Háboarús időkből       (karcolat)

A második világháború jár az eszemben.Most ne legyints, hogy persze, a régi nagy események, a sok szenvedés, amit ki kellett bírni a katonáknak-.Hősködni akarsz, - Várj, még nem ilyesmiről akarok beszélni. Hiszen nem voltam katona még csak felnőtt sem. Tizenegy éves kislányként éltem meg a háborút. Falun laktunk úgy 20 km-re Debrecentől.Elég jómódúnak számítottunk, már a tobbiekhez képest akik a szomszédaink  voltak.Ha légiriadót süvöltött a sziréna, a mi pincénkbem bújt össze a sok barát.Féltünk, fázunk. Éjszaka világítottak a sztálingyertyák, és az ágyúdörgéstől nem hallottuk egymást, sem a repülőktől amik ott húztak el a falu fölött.Ősz volt, október. Dunyhákban, takarókban próbáltunk aludni. Hajnalfelé, amikor csönd lett, apám felment szétnézett és ha úgy találta, hogy lehet,olyankor a szomszédság hazamerészkedett.

.Hiába reménykedtünk, egyre közeledő fenyegető, félelmes morgással, tankok közeledtek. Orosz katonai tankok szabdalták fel a falu gondozott  kertjeit ,utcáit, ősszezavarva ki hol lakik, melyik utcán járunk- Ijesztő volt, hogy mintha ember nélkül robognának át kerítésen zárt ajtón kapun. Szünet nélkül jöttek a teherautók, akiket mi a nyárikonyha ablakából lestük. Láttuk hogy leugrálnak,és éjszakai szállás után nézve mennek föl a felső házba, ahonnan azelőtt menekültek el a németek. Oda kvártélyozták be magukat. Ittak. Azután enni akartak. Kijöttek a házból ennivalót kerestek, Egy tisztféle mutogatta anyámnak, hogy főzzön. Hoztak is egy fél disznót, amiből hamarosan pörkölt készült. Ették a kenyerünket, itták a borunkat.Még akkor este rátaláltak a szomszéd két szép fiatal lányára. Milyen szerencse, hogy előre felkészülve az ilyenekre, apám már előbb búvóhelyet készített a disznóól padlására, ahova sötétedés után anyámmal és a kishúgommal kilopóztunk, ott aludtunk, nem találtak ránk.

Reggel már korán útrakaeltek. Azt hittem, vége a megszállásnak, amikor újabbak érkeztek.Gyalogosokat láttunk jonni. hányt-vetett rendetlen csapatot, akiknek  ferde kirgiz szeme kutakodni látszott, mindent összeszedtek. Képet a falról porcelán vázát, órát, ékszert, az egyik elvitte az anyám magassarkú lakkcipőjét…

Ott voltak mindenütt.A mi otthonunk az övéké lett. Mi a nyárikonyhában húztuk meg magunkat.Mozgó alakulatuk folyton cserélődött.Alig léllegeztünk fel, már ott volt a következő transzport A nagy Oroszország minden katonája betért a mi falunkba.Idegen, elleséges indulattal.Semmi emberség, vagy jóindulat nem látszott rajtuk. Féltem. Féltem a tekintetüktő, a hanyag öltözezüktől, és a vállukon hordott puskájuktól. Ellenség volt minden katona, bánthattak ha akartak.Velem senki sem törődött. Anyámnak dolga volt a katonák ellátásával

 Apám kicsi orosz tudásával éppen egy követelődzőt gyözködött, amikor leültem a földe a kamara küszöbén és sírni kezdtem Némán, hogy észre ne vegyék,  lélekszakadva tört ki rajtam a rémült reménytelenség .

Már már elhagyott az erőm, amikor lódobogás ütötte meg a fülemet.Az akkor szinte szokatlanul üres udvarunkra lovasok érkezte, nyomukban szekerek, katonák.Négy vagy öt délceg, pirosruhájukon arany passzomány, fejükön tiszti tányérsapka, csizmájuk tisztán ragyogó.A lovasok láttán elálltak a könnyeim.Arcuk megnyerően nyugodt. Azt hittem álmodom. Azelőtt ilyenekkel nem találkoztam, olyan szépek voltak.Apám is őket csodálta, ezek kozákok, mondta. Vagy hátvéd, vagy valami leszakadt különítmény lehet.

 A lovasok leszálltak a lovakat megkötöttékm és bementek a konyhába. Az utolsó lovas megláttnnyáztatta arcomat, rámmosolygott, lehajolt kézenfogott és bementünk a többiekhez.

Anyám nagyot nézett láttukra.Megnyerő ruházatuk, illendő viselkedésük felébresztette a véndégnek kijáró tiszteletet, új terítékkel, és frissen főzött gulyáslevessel kínálta őket.És ők a fogadtatásnak megfelelő módon illemtudóan ebédeltek, csöndes beszélgetéssel.

Az idősebb tiszt, akivel bejöttem, észrevette, hogy fel-felcsuklik a sírásom,maga mellé ültetett. Egy fényképet vett elő és mondta, hogy neki is van egy ilyen kislánya, Másenyka. Intett a kezével, hogy messze,- doma,-- otthon. Kissé elszorult a torka, köhintett egyet felállt kiment, de hamarosan jött is vissza. Kezében egy aranyszélű porcelán kékvirágos tálacskával.Nyújtotta felém, hogy vegyem el és ne sírjak.Vonakodva nyúltam érte.

- Fogadd csak el,-szólt anyám. Ügy adja, mintha  az ő Másenykája lennél.

Nehéz volt a kis tál. Mézzel volt tele és egy kis ezüst kanál is tartozott hozzá. Már mosolyogtam a katonára:- Köszönöm!

Ő megsímogatta a hajamat, sóhajtott:- Másenyka, Másenyka! – suttogott.

Egy kozák katonatiszt, aranysulytásos piros egyenruhában, csak ült ott, hallgatott, tekintete valahová a távolba  révedt.  kezében fogta a kanalat, de nem evett egy falatot sem.

Masenykáját látta,-„doma”,-valahol a Don partjánál.

 Arany Piroska: Háboarús időkből       (karcolat)

A második világháború jár az eszemben.Most ne legyints, hogy persze, a régi nagy események, a sok szenvedés, amit ki kellett bírni a katonáknak-.Hősködni akarsz, - Várj, még nem ilyesmiről akarok beszélni. Hiszen nem voltam katona még csak felnőtt sem. Tizenegy éves kislányként éltem meg a háborút. Falun laktunk úgy 20 km-re Debrecentől.Elég jómódúnak számítottunk, már a tobbiekhez képest akik a szomszédaink  voltak.Ha légiriadót süvöltött a sziréna, a mi pincénkbem bújt össze a sok barát.Féltünk, fázunk. Éjszaka világítottak a sztálingyertyák, és az ágyúdörgéstől nem hallottuk egymást, sem a repülőktől amik ott húztak el a falu fölött.Ősz volt, október. Dunyhákban, takarókban próbáltunk aludni. Hajnalfelé, amikor csönd lett, apám felment szétnézett és ha úgy találta, hogy lehet,olyankor a szomszédság hazamerészkedett.

.Hiába reménykedtünk, egyre közeledő fenyegető, félelmes morgással, tankok közeledtek. Orosz katonai tankok szabdalták fel a falu gondozott  kertjeit ,utcáit, ősszezavarva ki hol lakik, melyik utcán járunk- Ijesztő volt, hogy mintha ember nélkül robognának át kerítésen zárt ajtón kapun. Szünet nélkül jöttek a teherautók, akiket mi a nyárikonyha ablakából lestük. Láttuk hogy leugrálnak,és éjszakai szállás után nézve mennek föl a felső házba, ahonnan azelőtt menekültek el a németek. Oda kvártélyozták be magukat. Ittak. Azután enni akartak. Kijöttek a házból ennivalót kerestek, Egy tisztféle mutogatta anyámnak, hogy főzzön. Hoztak is egy fél disznót, amiből hamarosan pörkölt készült. Ették a kenyerünket, itták a borunkat.Még akkor este rátaláltak a szomszéd két szép fiatal lányára. Milyen szerencse, hogy előre felkészülve az ilyenekre, apám már előbb búvóhelyet készített a disznóól padlására, ahova sötétedés után anyámmal és a kishúgommal kilopóztunk, ott aludtunk, nem találtak ránk.

Reggel már korán útrakaeltek. Azt hittem, vége a megszállásnak, amikor újabbak érkeztek.Gyalogosokat láttunk jonni. hányt-vetett rendetlen csapatot, akiknek  ferde kirgiz szeme kutakodni látszott, mindent összeszedtek. Képet a falról porcelán vázát, órát, ékszert, az egyik elvitte az anyám magassarkú lakkcipőjét…

Ott voltak mindenütt.A mi otthonunk az övéké lett. Mi a nyárikonyhában húztuk meg magunkat.Mozgó alakulatuk folyton cserélődött.Alig léllegeztünk fel, már ott volt a következő transzport A nagy Oroszország minden katonája betért a mi falunkba.Idegen, elleséges indulattal.Semmi emberség, vagy jóindulat nem látszott rajtuk. Féltem. Féltem a tekintetüktő, a hanyag öltözezüktől, és a vállukon hordott puskájuktól. Ellenség volt minden katona, bánthattak ha akartak.Velem senki sem törődött. Anyámnak dolga volt a katonák ellátásával

 Apám kicsi orosz tudásával éppen egy követelődzőt gyözködött, amikor leültem a földe a kamara küszöbén és sírni kezdtem Némán, hogy észre ne vegyék,  lélekszakadva tört ki rajtam a rémült reménytelenség .

Már már elhagyott az erőm, amikor lódobogás ütötte meg a fülemet.Az akkor szinte szokatlanul üres udvarunkra lovasok érkezte, nyomukban szekerek, katonák.Négy vagy öt délceg, pirosruhájukon arany passzomány, fejükön tiszti tányérsapka, csizmájuk tisztán ragyogó.A lovasok láttán elálltak a könnyeim.Arcuk megnyerően nyugodt. Azt hittem álmodom. Azelőtt ilyenekkel nem találkoztam, olyan szépek voltak.Apám is őket csodálta, ezek kozákok, mondta. Vagy hátvéd, vagy valami leszakadt különítmény lehet.

 A lovasok leszálltak a lovakat megkötöttékm és bementek a konyhába. Az utolsó lovas megláttnnyáztatta arcomat, rámmosolygott, lehajolt kézenfogott és bementünk a többiekhez.

Anyám nagyot nézett láttukra.Megnyerő ruházatuk, illendő viselkedésük felébresztette a véndégnek kijáró tiszteletet, új terítékkel, és frissen főzött gulyáslevessel kínálta őket.És ők a fogadtatásnak megfelelő módon illemtudóan ebédeltek, csöndes beszélgetéssel.

Az idősebb tiszt, akivel bejöttem, észrevette, hogy fel-felcsuklik a sírásom,maga mellé ültetett. Egy fényképet vett elő és mondta, hogy neki is van egy ilyen kislánya, Másenyka. Intett a kezével, hogy messze,- doma,-- otthon. Kissé elszorult a torka, köhintett egyet felállt kiment, de hamarosan jött is vissza. Kezében egy aranyszélű porcelán kékvirágos tálacskával.Nyújtotta felém, hogy vegyem el és ne sírjak.Vonakodva nyúltam érte.

- Fogadd csak el,-szólt anyám. Ügy adja, mintha  az ő Másenykája lennél.

Nehéz volt a kis tál. Mézzel volt tele és egy kis ezüst kanál is tartozott hozzá. Már mosolyogtam a katonára:- Köszönöm!

Ő megsímogatta a hajamat, sóhajtott:- Másenyka, Másenyka! – suttogott.

Egy kozák katonatiszt, aranysulytásos piros egyenruhában, csak ült ott, hallgatott, tekintete valahová a távolba  révedt.  kezében fogta a kanalat, de nem evett egy falatot sem.

Masenykáját látta,-„doma”,-valahol a Don partjánál.

rosz katonai tankok szabdalták fel a falut . Nem számított kerítés, ház kapu, utca a cél vezette őket keletről nyugatra.Utca, udvar, zárt  kerítés jöttek, hoztákgést.

rosz katonai tankok szabdalták fel a falut . Nem számított kerítés, ház kapu, utca a cél vezette őket keletről nyugatra.Utca, udvar, zárt  kerítés jöttek, hoztákgést.