Reggelenként, innen a hatodikról nézegetek az utcára. Építkeznek. Itt, ahol ház, házat ér, már csak ott szemben a sarkon van még egy dúsan zöldellő, lombos diófa. Annak integetek: -Jó reggelt,felébredtél? A szélben hajlongó ága, levele mintha visszaintene: Szomszéd, a szomszédnak. Ma is nyitom az ablakot, keresem, nem látom. Hová lett? A daruvezető már a kalitkájában ül, neki bólintok, ő visszaint, a sisakjához emeli a kezét. . Ő már tudja. Talán nem is nekem, inkább annak a diófának tiszteleg, amelyiket tegnap kivágtak a dömper útjából. Akadályozta a munkát.
Ebből a fából is immár kifogytam.
Mint abból, amelyik a valahai tanyaudvaron adott árnyékot. Azt a tagosításkor vágták ki, elhordták tüzelőnek. Számlálatlan évek diótermése? Egy alkalom is elég a pusztításra.
Ha volna egy fám! Számomra lehetne akár csak egy akácfa is. Nem kell, hogy valami divatos örökzöld, vagy valami díszfa legyen. Csak igazi, lombot, árnyékot adó, madarat ringató, a szellőre suttogó legyen. Élő legyen.
Igazából, legjobban mégis egy diófát szeretnék. Én nevelném fel. Annak, míg még csak növendék, annak olyan sima a törzse, hogy a tenyeremet visszasimogatja. Reggelenként, ha kimennék a kertbe, -ami nincs,- szóval, ha kimennék a kertbe, ott állna az út mellett.
Ott állna. Évekig! Ez, - olyan lenne! Hosszú életű! Odamennék hozzá, átfognám azt az ágát, amelyik ráhajlik az útra. Azt, amelyiket már vagy százszor akartuk (volna) lefűrészelni, mert a fejünket le kell hajtani, hogy ne ütközzünk bele. De azt mondtam (volna) hogy várjunk, ne bántsuk, ha felnő, magasabb lesz, elférünk alatta.
. Ő a legudvariasabb a fák között. Megvárja, míg a többi kizöldell, és akkor,- hozzákezd. Micsoda?! Olyan leveleket hoz, amilyet egyik se tud. Gazdagon erezett, zölden fénylő legyezőket. Leszakítanék egy levelet, -egy kicsi gyöngét,- szétmorzsolnám, hogy érezzem az illatát. Diófalevél illat! Vajákos nénéket idézne, akik holdtöltekor, sejtelmes varázsigéket mormolva,dióolajat kevernek, porított mákvirágszirommal, a százéves tégelyeikben, boldog szerelmet sejttető,illatos kenőccsé.
Őrízgetem a diólevél aromáját, míg el nem illan a kezemről.
Így kezdődik a napom. Vagyis kezdődne.
Minden reggel örülnék. Mivel érdemeltem volna ki, ezt a diófát,nem lehetne azt tudni. Félteném is, hogy jaj, ki ne száradjon, vagy a villám bele ne csapjon. Hogyne félteném, mikor lenne az én fámnak árnyéka is. Alatta asztal, székekkel. Ott pihenne Anyám. . El is bóbiskolhatna. Örömmel sóhajtaná, hogy hallod, de jó itt a diófa tarka hűvösében üldögélni. Mindig jár a fa alatt egy kis szellő. Ringatja a leveleket az ájer. Amitől a nap fénye hol rám ragyog, hol meg árnyékot ad. Ahogy épp kell.
Az, az otthonosan viselkedő, szemtelen kis feketerigó, amelyik ideszokott, el se lehet már hessenteni, füttyögetne hozzá, az ágról.
A diófa, szóval az én diófám,” viszontszeretne”. Azokon a hűvös őszi reggeleken, papírhéjú, könnyen roppanó, diók csörögnek a fűben. Kosárba szedegetném a diókat. Érezném bennük a karácsony ígéretét. Meleg szobából nézném a hóval párnázott faágakat, saját diót törnék, darálnék. A mi diónktól isteni ízű lenne a karácsonyi zserbó..--------
Ha volna egy fám, egy diófám! Élő, termő, madarat ringató, szellővel suttogó, árnyas diófám. Évtizedekig maradandót szeretnék. Aha! Nem is olyat, amelyiket reggelre kivághatnának! Se szó, se beszéd, valaki könnyedén eltüntette azt a védtelent, a röghözkötöttet.
Ó, -értem én, nagyon is- nem ő ültette!Még soha, egyet sem. Semmit.
Nem ásott számára helyet, nem hordott vizet, nem kötötte védő karóhoz. a kisfia nem szedett diót a fa alól
Nem jól van ez így, te diófa, hogy az erőd egyben a te gyöngeséged.
Talán, ha el tudtál volna futni. Vagy… mit tudom én, legalább ellenállni, valahogy…
-------
Egy diófa? Tán csak nem ide a hatodikra gondoltam?
Inkább nekem kellene oda elmenni, ahol még engednek élni matuzsálemi diófákat
Megcsalnám az Időt. Lehet, hogy egyszer meg is teszem.
Diófát ültetek. Semmi az nekem!
Csak diófa-csemete kellene hozzá És míg megnő, némi, türelemmel eltöltött, pár emberöltőnyi termő Idő
.-o-
.
