Azt mondta a tanító néni, hogy írjunk valamiről, aminek váratlanul nagyon megörültünk az iskolába, mert frankó ügyesek voltunk. És ez nekem nem olyan könnyű, mert énnekem inkább búsulni volna rá okom.

 Mert én nem vagyok olyan ügyes gyerek, akinek mindig csak azt mondják, mint a Karesznek az iskolába, hogy oké, Károly fiam, csak így tovább Karcsi fiacskám, mert a Karesznek mindig minden nagyon megy. Pedig a Karesz, mintha oda se figyelne, nem is akarná, csak úgy kimegy a táblához, és beírja a jó számokat az osztásnak a végére.

   De én, még akkor azt se nemtom, hol járunk, mert mondjuk, pont a ceruzámat keresem, ami legurult a Ricsi padja alá, de Ricsi nemhogy ideadná nekem, hanem azért is tovább rúgja a lábával, nehogy azt én fel tudjam venni. De a tanítónéni nagyon lesen van, hogy ki az, aki nem néz oda, mikor ő magyaráz, és egyből kiszúrja, hogy én, a pad alatt csúszkálok, de azt nem tudja, hogy a ceruzámér vagyok odalenn, és kihív engem, hogy folytassam az osztást.

 De én akkor mán mit folytassak, mikor el se kezdtem.

 Na, ezt felejtsük el, mert már megyünk enni a kajáldába, és a Mici néni a napközis tanár, az megszok dícsérni, mert én nem csinálom azt, mint a Szilvike, aki annyi kevés levest vesz a tányérjára, amivel csak bekeni a tányért, mintha már kiette volna belőle, és a főzelékre azt mondja, hogy fúj, és otthagyja.

   És  Szilvikére azt mondja a Mici néni, jaj de válogatós vagy, látod a Robika mindent megeszik és még repetát is kér. Mert a Mici néni nem is tudja, hogy én csak abból kérek mégegyszer, a  mákos tésztából, nem pediglen a krumplis tésztából vagy pláne nem a tökfőzelékből.

De ha Mici nénit írom váratlan örömnek, az nem jó, mert az nem is váratlan, meg ami a napiba van, az nem számít iskolainak, a tanítónéni szerint.

Mert a tanítónéni azt mondta, hogy lehet otthon is ügyesnek lenni, és avval örömet szerezni, mondjuk az anyukánknak, vagy a nagyinak, vagy a kistesónknak, de ám arra ő nem tud piros pontot, vagy csillagot, pláne nem ötöst adni, mert ő, csak az ittenire osztályoz.

    És akkor én azt gondoltam, hogy nem várom a váratlan örömet, mert az nekem úgyse szok lenni. Tegnap is azt mondta a nagyi, amit én nem is értettem, hogy te egy pecfogel vagy,mert  a pulcsimra kenődött a kecsap és amikor le akartam dörzsölni, még jobban olyan lett.

Csak azt nemtom, ha nincs örömöm, akkor én mit írjak a háziba.

És akkor délután volt a kézműs szakkör, ahova én is járok, mert odajár a Szilvike is, és ott ő mellé ülhetek, mert az, az egy hely, ahol oda lehet ülni, ahova akarunk.

Meg ahol nem kell  egyhelybe ülni egész órán, hanem oda lehet menni a mosdóhoz, meg a szerszámos ládához az ollóér, vagy a ragasztóér, és mindent lehet ottan megcsinálni, amit csak mutat a Zsuzsa néni, ami kell az ünnepi koszorúhoz, amit majd az ajtóra akasztunk.

    Odajár  a Karesz is, csak nemtom miért, mert most is addig bénázott a hajlós vesszővel, amiből azt a koszorút csináltuk, hogy már mindenki a  lakkozást csinálta, de ő meg azt mondta, hogy neki nem hajlik a vessző, hanem eltörik, és levágta magát a székre, a vesszőket meg a földre, hogy azért se csinálja tovább.

      És akkor Zsuzsa néni a kézműs tanár odajött énhozzám, mert látta, hogy készen vagyok a koszorúval, és azt mondta,- nekem mondta, hallhatta mindenki, pláne még Szilvike is,- hogy a tiéd sikerült a legjobban és, -na most figyelj,mit mondott még,- hogy légyszi mutatsd meg, hogy kell, segítsél a Karesznek.

Ezt mondta.

……. és én mentem hazafelé, és akkor azon a kockás járdán, mindig a kocka közepébe ugrottam és mintha azt énekelném, hogy megy a gőzös megy a gőzös kanizsára, csak én azt léptem, hogy lé-cci se-gí-csél ka-resz-nek, a ka-resz-nek,- egész hazáig, meg még fel a lépcsőn is. És azt nem hallotta senki, mert csak magamban laláztam.

 Pedig nem kaptam még egy piros pontot se, de mégis, mert belement az eszembe, meg még most is benne van, és jó lenne, ha nem menne ki belőle.