Lajos elment már fél hétkor. Emi, sokáig nézett utána. Mostanában, - mit mostanában, van annak már jó ideje, - hogy észrevette, Lajos viselkedése más, mint azelőtt.

 A Lajos viselkedése! Most is, ahogy elköszönt? Nem rá nézett, valahová máshová, amikor odahajolt, hogy adjon egy szokásos alig-puszit.  Lajos, hátra sem pillantott, mint régebben, hogy még egyszer visszaintsen. A kulcsait csörgette. Se táska, se semmi, megy az igazgató az új iskolába, csak a kulcsokat lógatja a kezében azt a marha nagy kulcscsomót, és zörgeti, rázza.

      Emi, úgy érezte, mintha őt rázná le ezzel a zörejjel. Nézte, amint az ura kényelmesen, sétálva ment, az iskola felé. Nagyokat köszönnek neki a falusiak, ő meg csak leereszkedő fejbiccentéssel bólogat. Lehetne kedvesebb. Mondhatná, -jó reggelt maguknak is. Vagy nem akar, vagy inkább nem tud. Ilyen. Azt lehetne hinni, hogy büszke, pedig csak nyegle. Ügyetlen beszédű. Az anyja nem tanította meg, az emberekkel bánni. Nincs hozzájuk jó szava. Kár, ha egy tanító, ráadásul igazgató, ilyen böszme. Emi sóhajt. Valami bánatféle szorítja a torkát.

 Amikor az urát elkanyarodni látta az utca végén, lassan ment be. Nem fogott munkához. Megállt a ház előtt, a rózsákat nézegette. Pirosan, fehéren illatozott a legtöbb, a tearózsa a többi közül magasan kiemelkedve, elegánsan díszelgett. Emi megsimogatta, - de nagyon büszke vagy, nem illessz közéjük.

 Ráérősen álldogált. Örült, hogy délutános. Most reggel van, mégis fáradt. Szeretné, ha már este lenne. Semmihez nem volt ma kedve. Sokáig nézegette magát, egészen közelről, a kistükörben. A homlokát, a száját. Nem, nem kellene még, hiszen alig múlt harminc, hogy ennyire ilyen fáradt, ilyen nyúzott legyen. A haja is, valaha szép haja, fakó, fénytelen, de nincs hozzá kedve, hogy ezzel játsszon. Mossa, szárítsa, csavarja? Ugyan! Csak összefogja, feltűzi a feje tetejére, kész. És már fut is, a dolga után, ideges sietséggel, kedvetlenül.

    Nem úgy, mint Ilona. Itt van Ilona a szomszédban. Egyidősek, de milyen jól néz ki. Friss, üde. Igaz, örökké röhincsél, kicsit gömböc, ha nevet, rezeg rajta minden. Emit bosszantja ez a jókedv. Minek örül? Ilonának, még gyereke sincs. Semmivel sincs jobb élete, mint neki. Sőt, ő lehetne csak nyúzott, türelmetlen. Semmit se tud Sándorról, az uráról. Elvitték katonának, még valamikor negyvenháromba, eleinte jött tőle egy-két levél, de azóta már a háborúnak is vége, már hány esztendeje, Sándorról semmi hír. De, halálhíre sem, ezért Ilona nem búsul. Sorolja azokat a férfiakat, akik hazajöttek fogságból, idegen országbeli kórházból.   Majd jön Sándor is. Ő, Ilona azóta is rendben tartja Sándor ruháit. Az ingeit is átmossa, vasalja, az öltönyeit, kabátját nyáron kiteszi a napra, kikeféli. Ha jön, legyen mit tisztán felvenni. Emi azt gondolja, ez az Ilona tán bolond, ezzel az ostoba reménykedéssel. Emi tudja, hogy ha ő lenne Ilona helyébe, azóta kisírta volna a két szemét, mindenki az ő baját hallgathatná. Emi olyan, nem tudja magában tartani, ha valami bántja. Ki kell mondani magából Kinek? Itt, senkinek.

 Emlékszik, - míg a kistükröt forgatja elgondolkodva, visszatekint az elmúlt időkre. Amikor idehelyezték őket, ötvenegyben, senkit se ismertek ebben az isten háta mögötti faluban. Lehet, hogy nem, de ők úgy érezték, gyanakvó tekintetek kísérik őket. Most azt gondolja, ők is féltek, mások meg tőlük féltek. Az ötvenes évek szelleme, az volt gyanakvó.

 Ez az iskola, valamikor az uradalomé volt. Egy tantermes, összeépítve a tanítói lakással. Na, szomorú egy épület. Szívvidítóul valaki, talán a régi iskolamester, rózsabokrokkal ültette körül. Emi itt tanított, ebben a rózsás iskolában. Harmadikosokat. Legalább ebben ő választott. Ezeket már előzőleg valaki beszokatta, írni, olvasni nagyjából tudtak, csak a számtant, azt kellett komolyan venni, mert az összeadás-kivonáson túl itt már a szorzást-osztást is tanítani kellett.

 Még így sem volt könnyű a háztartás, a főzés, mosás, mi-minden mellett odafigyelve tanítani

   A falunak ezen a részén az uradalmiak laktak. Az urasági cselédek. Akiket a háború, rettentő nagy szegénységben talált. Az uraság elmenekült, nyugatra, amit lehetett mozdítani, elhordta, ki mit tudott. De vetni, a földet gondozni? Ki, kinek, hogyan? A földosztás se sokat segített, mert nem volt hozzá szerszám, jószág. Cipő, ruha, ennivaló, semmi.

 Csak a bor. Az megtermett, gondozás nélkül, az a vad, noha szőlő. Noha bor. Emi nem tudta. –Karcsika, te alszol? Mit reggeliztél Karcsika? - Meleg bort, máléval. -Meg én is, én is, -kiabálnak a többiek. Kukoricamálé, meleg bor. Szédít is, melegít is. És főleg butít. Így jöttek iskolába. Legtöbben sült tököt hoztak tízóraira, azt majszolták Tavaszra beivódott a bőrükbe, olyan volt a tenyerük színe, mint aki sárgaságos. Azzal nem laktak jól. Emi a lelkét kitehette, hiába kérés hiába szép szó, ha éhesek, csak egy-két gyermek figyelt rá.

   Emi idegességének oka volt még az a sok gyűlés, késő estébe nyúló értekezletek, amit Lajosnak kellett tartani. Hetente, kétnaponként. Ki másé, ha nem az igazgató dolga?

   Lajos jó káder volt. Emi attól félt, hogy ezért Lajost, őnélküle helyezik át, valahová, ahol reá van szükség, a családra nem. Hallott ilyen esetről. Éjjel rémeket látott, reggelenként élesen fájt, remegett a gyomra. Fogyott.

     Egyelőre nem volt mit irigyelni rajtuk. Sőt, Eminek még a lába is reszket, ha az az első nagy veszekedés eszébe jut, ami még az utcára is kihallatszott.

     Ebben a szolgálati lakásban, amit kaptak, az elődjüktől maradt egy-két bútor. A rosszát hagyták. Egy kredenc, egy lóca. Egy háromlábú asztal, -a negyedik lábát az ablakban találták meg, azzal volt beszorítva, hogy ne nyíljon ki. Ágyat, illetve egy sezlont, hozott Emi otthonról, meg kaptak egy ócska tűzhelyet a szomszédban lakó susztertől. Hol volt már az otthoni kényelem! Ettől még bizakodók lehettek volna, ha van szerelem, szeretet, ami mindent pótol. Ám Lajost, az anyagi gondok megváltoztatták. Elfelejtett szeretni. Amióta sárfalvai igazgató lett, ezzel hatalmat kapott, új szerepre váltott. Többre vágyott. Elégedetlenkedett. Nem azért nősült, nem azért vette el az öt évvel idősebb, gazdagnak gondolt úrilányt, Radácsi Emit, hogy ne legyen semmije. Hol van a zongora? Hol van az ezüst evőeszköz? Hol van a Munkácsy- kép? Mi az, hogy anyádék eladogatták? Olyan nincs! Neked ígérték. Nem? Akkor te hazudtál, becsaptál, te nyamvadt. Legalább lenne valami fognivaló rajtad, de csak csont, a bőr, te sápkóros, utálatos hazug némber.

   Lajosnak eltorzult az a nemes arcéle. Kicsit fröcsögött is, amikor behergelte magát. Szelídnek tűnő kék szeme elhidegült, az orra, ami máskor nagyon tetszetőssé, férfiassá tette, megrövidült, és az a lágyan ívelt nőies szája, az ajka elvékonyodott, a fogai vicsorogtak félelmet keltően, mint a farkas.

 Emi azt gondolta, kár volt beleszeretni Úristen, mennyire szerette. Nem ezt a mostanit, azt szerette, akinek megismerte. De ezt? De most, mit csináljon? Itt a kicsi Anna, alig hét éves, apjára hasonlít, le se tagadhatja. És ha elmenne véle? Hova menne? Gyerekkel? Már az anyjáékhoz se akart menni, maga se tudta mit akar.

 Emi elfelejtette, hogy nem szabad elveszíteni a fejét, azzal elveszíti nőies méltóságát. Eddig vigyázott, hogy ne mondja ki, mit gondol róla. Nem akarta saját maga előtt sem lealacsonyítani azt az embert, akihez hozzáment. Most mégis hozzá nem illően kiabált. Visszakiabált. Hallhatták a szomszédok is, a gyermek is. Csúnyákat, megbánnivalókat ordított. Sírni valóan megbánnivalókat. Amivel megalázhatja, amivel az önérzetét sárba tiporhatja:

-Te csóró, te cselédfajzat, prolik ivadéka, apád se volt, beszélni se tudsz, téged soha senki se szeretett, neked nincs szíved, neked kő van a szíved helyén anyád kivel hált, amikor megcsináltak, tán az ördöggel.

   Ám itt elhallgatott, mert látta, Lajos felé lendülő karját, a düh, az erő mozdulását. Megüti! Még képes és megüti. Beugrott a szobába, magára zárta az ajtót. Nekivetette a hátát. Jaj, be ne törje. A gyermek, hangosan sírt. Átölelte, hogy azzal védje magát, ha bántaná. De csönd volt, nagy csönd a konyhában. Kilesett. Látta Lajost, elrohanni. Még a háta is haragot sugárzott. Súlyos lépteivel, előrelökött karjaival, mintha öklözne.

     Emi megborzongott, mintha fázna. Soha, soha többet nem szólt vissza, sem szépen se csúnyán. Ó, igen anyám tudta, előre megmondta, ez csak a jó vacsora kedvéért szeret. Ez egy senki, Emikém, ez nem egy egzisztencia. Ez csak amolyan gyorstalpaló képzőt járt, nem ahogy te, ez nem a líceumban végzett. Egy rendes úrilány rá se nézne, de te!

 -Anyukám elfelejti hány éves vagyok? Huszonöt éves vagyok, és nincs senkim.  Háború után? Miklóska elesett a Donnál, Dezső? Ő hazajött, azóta iszik, mint a kefekötő, kire várjak? Maguk sápítoznak az unoka után. Ha ez most el nem vesz, sose lesz gyermekem.

 Emi nem szokott ilyen nyersen beszélni. Emlékszik az anyja kimeresztett szemére. Apja az ablaknak fordult, egy szót se szólt. Anyjának elvékonyodott a hangja, mikor megszólalt: - Te, úgy intézed, hogy…?

Igen, Emi úgy intézte. Eleinte csak nézte, milyen jóképű, csinos ez a gyerek. Fiatal, ruganyos testét leste, amely, nem ismer fáradalmat. Egyszeriben felismerte a lehetőségét. Férjhez fog menni hozzá, itt van, megszerzi, hozzámegy. Szándékosan, akarattal látott a tervéhez. Kihasználta, hogy míg albérlet nem kerül, a fiú náluk lakott.

     Augusztus vége volt. Tanévnyitó következett. Az alkalomra fel kell öltözni, ünnepélyhez ünnepi külső illik.  Ám, a fiúnak nem volt több, csak egy ingje. Mosáshoz készülődtek. Akkor Emi kivette a szekrényből apja egyik fehér puplin ingét, azzal ment be Lajoshoz. Az meglepődve tiltakozott, őrá ne mossanak! De csak addig, míg Emi lassú mozdulattal gombolni kezdte Lajoson az inget. Olyan csönd volt, istenem, és az Emi kezének, hajának, testének szokatlan közelsége, illata. Ápoltsága, mosolya, vékony derekának hajlékony engedékenysége. Lajos húsz évének minden szenvedélyével szinte tobzódva, ölelte, szorította magához. Eddig nem volt hasonló mámorban része. Emin nem volt túl sok ruha, és az augusztusi kertből az ablakon át, gazdagon áradt, a tearózsák, naptól meleg, álmosító illata. Emi már nem számítóan, már vággyal ölelte. Kellett ez a fiú. Olyan szomjazó érzékiség ébredt benne, amilyenről nem is álmodott. Sejtette, hogy azért, mert titkos, lopott, nem megengedett, nem esküvővel rögzített, mondhatni, bűnös testi kapcsolat. Ő volt a kezdeményező. Nem kellett egy fölényesen viselkedő, rutinos férfi előtt, szemérmesnek mutatkoznia. Önmagát merte adni. Szerepet cseréltek. A fiú volt, aki az első mozdulattól, -„gombról gombra”- felgyúlt. a vágytól.

 Csak dadogott: -Érzed a rózsákat? Emi pedig, rég megálmodott simogatással, némán válaszolt.

 Ettől a naptól cinkosok lettek. Elég volt egy hívó szempillantás, egy mosoly, már együtt voltak, a kielégülés szédületében.

Ez lenne a szerelem? Nem is ismerték egymást.

A fiú, úgy sodródott a házasságba, öntudatlan engedelmességgel, mint akit a vak szenvedély vezet. Fel sem ocsúdott, a dédelgető kényeztetés, finom ebédek, ízletes vacsorák utáni forró ölelés élményéből, máris nős ember volt. A gyermek, a kislány, tiszta apja, micsoda boldog büszkeség!

Mikor, mint derült égből a ménkő, jött nyáron, az áthelyezés. Perényi Lajos tanító és neje Perényi Lajosné áthelyezése, Sárfalva egyes számú iskolájába. Ez volt Ádám és Éva kiűzetése a Radácsi paradicsomból, az Emiék családi fészkéből, egy ismeretlen kicsi faluba. Ahova még vasút sem vezetett, az ország keleti csücskébe, a román határ mellé, kellett egy megbízható ember, ő, Perényi Lajos. Igazgatói kinevezéssel!

Emi ezt a napot sosem felejti el. A költözést. Anyja, bár vejét, Lajost semmibe se nézte, proli volta miatt, most mégis zokogott. - Itt hagytok minket, mi lesz velünk nélküled kislányom?

   Emi nem tudta, eddig fel sem fogta, hogy az ő biztos háttere, a szülői ház. Csak a faluban, ott, ahol a boltban alig volt valami, az is jegyre. Csak ha a falusiaktól hozott tejet, zsírt, tojást, baromfit, azt is sokszor a sokadik helyről. Míg nagy sokára kialakította az ismeretséget, a tanítványai szüleivel. Hja, a falu, bizalmatlan az idegennel.

 Lajos eleinte örült az kinevezésnek. Nem érzékelte, hogy akik neki, szerinte, mindenbe beleszólnak-látnak, nem csak Emit, hanem egy egész családot jelentenek, bútorral, ruházattal, tele kamrával, a pincében a téli tüzelővel, a mosónőről nem is beszélve. Az évek óta felépített, anyagi tartalékkal. Emi, mint gyermek a játékszerrel, úgy élte az ő szerelmes életét Lajossal. Mi lesz az ebéd, van-e vasalt ruha, mi hiányzik a kamarából, Eminek nem volt gondja rá. Odaadta a fizetését, és ezzel a mindennapok gondját.

 Az anyja tudta, neki, Eminek lesz nehéz, a semmiből életet kezdeni, ott az isten hata mögött. Még ha legalább közelebb volnának! De ha vonattal elmennek Várházáig, onnan még kilenc kilométer Sárfalva. Oda nem lehet csak úgy átszaladni, segíteni. Sírásával nem ezt hangoztatta, inkább magát sajnáltatta. Na igen, a fiatalok keresete sokat nyomott a latban, az ő szerény nyugdíjuk mellett.

Az első ősszel, a csúszós, nyakig érő sár miatt, legelőször gumicsizmát vásároltak. Emi utálta ezt a bőszárú gumicsizmát. Lötyögött a lábszárán, szinte csattogott. Hideg volt benne a lába, mint a béka. De ha a boltba ment, csak ebben tudta átlábalni a pocsolyákat. Jött, ment egyedül. A fejét bekötötte, abban a régi kabátjában senki se gondolta volna, hogy egy karcsú fiatal nőt lát. Sőt, ő a legkevésbé. A magány rítt le róla. Megszólítani, a falusiak közül?

Kinek lett volna kedve? Olyan jó lett volna pedig kicsit megállni, valakivel szót váltani. Mondjuk akár az időjárásról. Senkivel sem tudott összebarátkozni. Az értekezleteken találkozott ugyan a többi kollegákkal, a „kartársnőkkel,” de az új iskola annyira nem esett az útjába, hogy napok múltak el úgy, hogy nem is látta őket. Valahogy ezt az egész falusi életet a lelke mélyén mindig is elutasította magától, mintha csak ideiglenes állomás volna, mintha hamarosan jönne valami isteni csoda, és ott folytathatná, ahol lánykorában abbahagyta. Valamiféle éber kómában élt.

 A szomszédból délutánonként, átjött a nevetős Ilona, de őt, az Emi szótlansága csakhamar hazaűzte. Ha Lajos is otthon volt, őt láthatóan feldobta a viccelődős, nevetős szomszédasszonnyal való tréfálkozás. Hogy nem fázik-e, kérdezte tőle. Dehogyis fázok, nem tudja maga Lajos, hogy fiatalasszonytól hétsingnyire jár a hideg? Mert hogy ő, Lajos, tudna egy jó melegítőt ajánlani Ilonának. Na, ha arra gondol, hogy a favágító kisfejszével hasogatni, amellett lehet igazán jól melegedni, akkor nem mond újat, éppen onnan szaladt át, favágással szokott melegedni, de amíg a malacoknak darálja a tengerit, az is felhevíti. Mert hogy milyen dolgos, valamirevaló fehérnép ő. Lajos erre emlegetni akarta azt a kis borocskát, amit mindjárt meg is isznak. Amivel a vendéget melegítené, de Emi élesen közbeszólt valami lehervasztót, hogy elejét vegye az efféle bolond beszédeknek. Emi mélabújához nem illett az Ilona, Lajossal való könnyed szóváltása. Bekapcsolódni, azt kellett volna, hogy Ilona burkolt hencegését, magakelletését, ravasz szófűzéssel helyére tegye. Meg tudta volna tenni, de csak legyintett. Ki ez őhozzá képest? Egy senki, nem fog leállni vele, viccelődni.

  Emi, sokszor gondolt rá, mi lenne, ha volna még egy gyermeke. Egy kisfiút, azt szeretett volna. De arra gondolt, hogy Lajosnak említeni se lehet. Még egy gyermek? Ilyen fizetés, ilyen életmód mellett?  Egyébként, Lajos nem volt egy gyermekbolond, aki játszana, mesélne, hancúrozna a kis családjával. Apa nélkül nőtt fel, apja nem játszott véle gyermekkorában, nem voltak emlékei, milyen sok jót tud adni önmagából szeretteinek, egy igazi apa. Otthon nem tudott mit kezdeni magával. Segíteni? Nem szokta, nem tanulta. Unatkozott. Elmaradozott. Eleinte kitalált valamit, hol volt, hova megy, később semmit.

   Azért voltak nyugodt, csöndes napok, esték, amikor Emi megérezte, hogy van valahol boldogság, és mintha most is, itt is. Esténként vacsorával várta. Lajost. Ilyenkor, néha még beszélgettek is. A kicsi lány, Anna apjához húzódott, cirógatta az arcát, apácska, muzsikáljon nekem! És Lajos elővette a hegedűjét, és játszott. Emi énekelt. Halkan álmodozva, hogy rózsabokor a domboldalon, borulj a vállamra angyalom…

Elhallgatott, mert elcsuklott a hangja, könnyes lett a szeme. Átérezte, hogy elmúlt az az idő, amikor számára a dal, jelentett valamit, amikor még része volt, csókban ölelésben, amikor még akarta, várta.

 Lajos, akit az ilyen érzelgős viselkedés ingerlékennyé tett, mert tudta, mire gondol a felesége, már azt húzta, hogy rózsabokorba jöttem a világra, nem nevelt az édesanyám hiába… A vidám dallam tetszett Annuskának, és tapsolt, ugrált, még, apuska, még…

. Igen voltak, lehettek volna vidámabbak az esték, ám Emit nem lehetett jókedvre deríteni. A Lajos közeledését kikerülte, a kelletlenségét fejfájásra fogta, esténként addig javította a füzeteket, míg az ura elaludt.

    A görög pap felesége, Éva járt eszébe, aki biztosan sokkal kedvesebb teremtés lehet, mint ő. Vele szeretett volna beszélgetni, véle barátkozni, de nem mert, félt. Egy pap feleségével a párttag igazgató felesége? Hogy valaki feljelentse valahol? A kis papnét csodálta. Vagy irigyelte? Éva, sohasem zúgolódott. Pedig, ő sem itt született. Nagyváradról jöttek, még a háború előtt. Még ha tudtak volna se mehettek haza. Éva sohasem ért rá. Egymásután születtek a kis csemetéi. Éva vagy szoptatott, vagy szült, vagy éppen várandós volt. Egy kis anyácska. Szelíd mosolyával, biztosan akarja a szerelmet is. Vagy nem? Muzsika nélkül is énekelt. Itt szemben a dombon a templomuk, alatta a paplak, ott az ura, a görög pap, ha éppen nem a hívatását tette, úgy élt, mint más falusi ember. Hétköznapokon vízért ment, fát vágott, a csirkéket etette, a kis kertet kapálta. Az utcabeliekkel meg-megállt, adomázott, beszélgetett, a szomszéddal kölcsönös komaságba került.

Emi csak nézett, így kellene élni. Ilyen magáról elfeledkezve, csak a mai napnak, a családért szívvel, kedvvel végzett munkának. Nem tudott így élni, a lánykori büszkesége lázadozott. Sajnálta magát. Hiányzott belőle az alázat, ami a jelen elviseléséhez erőt adna.

      Akkor már, újra májusi fényben virítottak a rózsák, amikor az idegölő veszekedés után, Emi, írogatta haza anyjáéknak a kesergő leveleket. A honvággyal magyarázta örökös ingerültségét, levertségét. Azoknak panaszkodott, azokat szomorította, akik nem tudtak segíteni. Az anyja sem merte megírni, hogy egyre gyengébb, egyre betegebb. Inkább azt írta, kislányom, rázd le magadról a búbánatot, hiszen majd csak jobb lesz minden. Látod, már a kis Anna is milyen szépen okosodik, és te is fiatal vagy még, és egészséges is, inkább törődj magaddal, az urad is szívesebben jár haza, ha egy vidám kedves asszony fogadja.  Tudod, senki sem szereti a savanyú feleséget. Légy vidám, elégedett, már csak babonából se kelts rosszkedvet magad körül, a család kedve olyan, amilyen az asszony. Másnak se jobb, a mai nehéz időkben.

 …Vigasztalta, bátorította.

  Emi, a levéltől megélénkült. Annuska játszik, Lajos most sincs itthon, elhatározta, törődik magával. Vizet melegített, lemosakodott, és friss jókedvében, megmosta a haját is. A kertben a rózsák között, a napon szárította, mint régen. A fésű fogaitól elektromos szikrákat pattogtak, életre keltek, csillogva repültek a fényes hajszálak, visszanyerték régi rugalmas, hullámos játékukat. Emi, kedvtelve gyönyörködött, mintha leányként, újra szépnek látná magát, előkereste a tükröt, nézte magát. A száját, a szemét, a fogait. Forgolódott, hajlott jobbra-balra, hogy oldalról is jól szemügyre vehesse, újonnan felfedezett nőiességét. Majd, hogy a haját hátulról is megnézhesse, két tükröt tartott a kezébe. Nem sikerült a két tükröt összehangolni, nem a frizuráját mutatta.

  Hanem látott valami egészen mást. A tükrök nélkül, soha nem látta volna. A tükörből visszavert napsugár, átvillogott a kerítés mellé, a szomszédba. Ilona udvarába. Emi tükre, kutató siklással, ide-oda cikázva, pásztázott, mint vásott fiúk, akik így játszanak. Villogó játéka az árnyékos kerten kószált. Emi megállította, ne rebbenjen tovább. Odavilágított. Látott valamit. Nevetést hallott. Vendége lehet Ilonának. Kacarászik, mint szokta. Tán csak nem lovagja akad? Ettől kitelik, hogy udvaroltat. Odaóvakodott, átlesett a kerítésen.  Amit látott, attól Eminek elállt a szívverése. Az Ilona árnyas udvarán, ajaj, Lajost látta meg.

 Lajost, Ilonával a kispadon. Ugyan vígan vannak! Ejnye, Lajos! Sose mondtad, hogy amikor jössz hazafelé, hamarabb éred Ilonát, a kis nevetős, rengő-ringó derekú szomszédot, mint az otthonod!

   De, jaj, ebből még baj is lehet! Mióta jár Lajos titokban a szomszédba? Vajon hol tartanak? Dühös, harcias haragra gerjedt. Szidta magát a vakságáért. -Az ördög vinné a jó dolgodat Emi, - csak ha nagy baj van, akkor térsz észhez? És mint akit mély kómából, egy csattanós pofonnal hoznak életre, megélénkült.

  A búbánat leolvadt róla, mint nyári hó. Ez az ember az ő ura! Nem adja oda senkinek! Már, nem a régi ugyan, de mégis az övé. Más kell neki? Másnak is kell? Hohó! Kedvet kapott, hogy visszaszerezze. Tudta, mit kell tennie. Újra elemében volt, mint akkor, lánykorában. Akart valamit. Nézz oda, -örvendezett, - ez én volnék?

  Viseltes, ócska szoknya? Sáros gumicsizma? Ugyan!

 Fényesen leomló hullámos haját oldalra tűzte, megigazította. Selyemruhába bújt, magas sarkú cipőt húzott, gyorsan-gyorsan, míg nem késő, virágot szedett. Ölnyi vörös rózsával, máris fut át a szomszédba Ilonához.

 Azok meghökkent tekintettel, csak bámultak elképedve, amint a lombok alatt, a délutáni napfényben, közeledett feléjük, karcsún, csinosan, mosolygósan.

Mint ahogyan kell egy asszonynak, aki, lám, tudja mit akar, aki nem adja föl.

- Nézd Ilona, mit hoztam! Piros, mint te, neked szedtem.

 Egy rossz szó sem hagyta el a száját, mintha az olyan természetes lenne, hogy szomszédolásban, megelőzte őt, az ura.

-------

    Együtt mentek haza. Emi lefektette a gyermeket, de nem volt álmos, kilépett a kertbe. Ahol a telihold fényében bolondítón, kábító féktelenséggel illatoztak a rózsabokrok. Nevetni szeretett volna az emléken, de csak lemondóan legyintett. Megfordult, hogy bemenjen.

Meglepődött. A nyitott ajtóban, csöndesen várakozott, az ura. Nagy lélegzetet véve, mondani akart valamit.

 Emi megelőzte, egészen közel lépett az urához, - te csavargó, mégis, ezután is, - szeresselek? De, csak gondolta, míg árva lelkének józan tiltakozása ellenére, - kigombolt egy gombot, a Lajos ingén. A másodiknál tétovázott, -ez az álnok, - ezt most hogyan fogadja?

 Biz’ az, tűrte, állta, meg se moccant, szólni is, csak annyit.

- Érzed, …a rózsákat.

 Emi rábólintott, és - ráérősen, lassan kezdte kigombolgatni, annak az ingnek, minden kicsi gombját.

 -Micsoda nap!  És ez a telehold! Megbolondítja a rózsákat.

-------

Fotó: Fortepan