Vasárnap délutánonként mindig sokan vagyunk a temetőben. Most meg különösen, mert ma temettük az öreg Majorost, a falu régi bíróját. Ezelőtt sok évig ült a bírói székben eljött búcsúztatni a falu minden öregje.
Sokan eljöttek a temetésre, pedig felleges az ég, haza se érünk, elkap bennünket az eső. Ehol ni, már csepereg is! Na, míg elvonul, álljunk be ide a ravatalozó eresze alá. Itt nem ázunk. Megvárjuk, míg elvonul ez a nyári zápor.
Szerették ezt a Majoros Pistát. De csak nézem én a gyászolókat, hát csupa öreg. Alig van fiatal, gyermek meg egy se. Nincs ennek unokája? Igaz, ha volna is, az se kicsi már. Öreg temeti el az öreget. A fiatalok nem is tudnak már búcsúztatni. Nem ismerik a rituálékat. Pedig azokba kapaszkodtunk. Még ha nevetséges, ha fölösleges, ha értelmetlen, pláne tudománytalan. Miért csináljuk? Mert így szoktuk meg. Így tették már az öregjeink is.
Sok mindent elfelejtünk, ahogy fogynak a régiek. Még a köszönést is. A boltban, az utcán, a hivatalban, ...sehol sem hallod a szíves adjistent. A kalapemelést, a kézfogást, a megbecsülés jelét, nem gyakoroljuk. Csak bólintunk, valamit motyogunk. Elég az is?
És a búcsúzási rituálék! Isten áldjon meg, ki tudja látlak-e még!? Ez is elfelejtődött. Itt a temetőben másra se tudok gondolni, csak a búcsúra.
Az elengedés művészetére. Sokféleképpen búcsúzunk. Nagyon nehéz elengedni, akit szerettünk. Az utolsó búcsúról nem is beszélve.
Szerettem a nagyapámat. Legelőször tőle búcsúztam.
Kicsi voltam még, mikor őt eltemettük. Hétévesen mit érez az ember gyereke, ha meghal a nagyapja? Bánatot? Veszteséget? Inkább valami ismerős szomorúságot. Az tudja, aki már siratott élőt, aki elment. Elpusztult kiscsirkét, fészkéből kiesett fecskefiát, elkóborolt kiskutyát.... Aki falun él, a természet közelsége megtanítja, hogy ideje van a születésnek és az elmúlásnak. A sors ellen nem lehet rúgkapálni. Legfeljebb mindent megtenni, hogy kiengeszteljük. Elébe menni a bajnak. A rituális szokások erejével. Az íratlan szabályok, az apáról-fiúra szálló rend megtartásával. A kötelességgel. A jó lelkiismerettel.
Na, de most én a nagyapámról akarok beszélni. Szívbeteg lett a háborúban töltött évek alatt. Akkor már, élete hatvan éve körül, nem dolgozott, csak üldögélt. Annyira nem volt ereje, hogy elfárasztotta az evés is. Két kanál leves közben is megpihent. Naponta láttuk, hogy egyre gyengébb. Nagyanyám sokszor virrasztott mellette. Az apus fájdalomra nem panaszkodott, csak a fáradtságára. Élete, halála, csöndes, tapintatos módon történt. Egy reggel azt mondták nekem, apus az éjjel örökre elaludt. -Ó, ha alszik, akkor csendben leszek - suttogtam ösztönösen.
--------
Milyen az, ha elkövetkezik a temetés napja? Felbolydul az egész ház. Mintha ünnep volna. Sírós, gyászos ünnep.
Átjön segíteni, főzni Tercsa néném. Az esti torra a birkapörköltet készít, de senki sem örvendezik most úgy, mint nemrég, a szüreti készülődésnél. Kínálgatja borral Sándor bátyám a részvétlátogatókat, de alig isznak, alig beszélnek, azt is halkan.
Apám már aznap kitette az utcaajtóra a feketekeretes gyászjelentést. Hadd lássa, aki arra jár, mi történt nálunk. De a tisztesség okán, át is mentek egy- két fontosabb családhoz, hogy bejelentsék:
-Elment idesapánk a minden élők útján, vasárnap kísérjük utolsó útjára.
- Isten nyugosztalja a meghóttat, adjon neki örök nyugodalmat. Köszönjük az értesítést, ott leszünk, elkísérjük.
A ház ajtaján most, -a szemöldökfáról az ajtófélfára hajló, fekete, sujtással kivarrott, posztó drapéria alatt mehetünk be. Mert ez most halottas ház. Mindenki feketében van. Engem is feketébe öltöztetnek, a hajamba fekete szalagot fonnak. Jönnek a vendégek, gyászosan, komolyan. Kezükben virágcsokor, koszorú. Nem teszik le, majd csak odakinn, a temetőben, a sírra. Az őszirózsák szagát azóta se szeretem. Mindenki mosolytalan, nem szólnak hozzám kedvesen, mint máskor. Elveszettnek érzem magam. Senkinek se vagyok fontos. Az anyám, a nagynénéim nem törődnek velem, félreállítanak, hogy az érkezőket tudják fogadni.
Bekísérik őket a nagyszobába, ahol -mikor rendezték el, talán éjjel, nem tudom, - nagyapám, a ravatalon fekszik.
A nagyanyám vesz észre, amint az ajtóban bámészkodok. Kézen fog. Bevisz a halottas szobába. A koporsó nyitva. Benne a nagyapám, szokatlan mozdulatlanságban, idegenül. A fekete vőlegényi ruháját adták rá, a fehér ingével. Két keze a mellén, imára kulcsolva.
A koporsó szélén körben, lelóg a fehér csipkés selyem szemfedél. Ezt majd akkor terítik nagyapámra, ha lezárják a koporsót. Ezért szemfedél. A szomszédasszonyok, rokonok, a koporsó körül ülnek, talpig feketében. Sírdogálnak, halkan suttognak:
- Isten nyugosztalja, jó ember volt. Az. Meg türelmes. Az a. Egy rossz szó nem hagyta el a száját. Soha. Az a.
Zsoltárokat énekelnek, hangjukat rezegtetve, könnyes hangon. Törölgetik a szemüket feketeszegélyű fehér zsebkendővel. Még a zsebkendő is gyászol, fut át a fejemen. Bámulok moccanatlan.
Nagyanyám odavezet a koporsóhoz. - Ládd, itt az apus. Nem bánt, ne félj tőle.
Nekem addig eszembe se jutott, hogy féljek. Nem bántott sohse, miért bántana ezután? Hiszen alszik. A mama közel visz a koporsóhoz, fejemet előbbre hajtja, és a nagyapám fehérselyem szemfedőjébe simítja, törli az arcomat. A selyembe szőtt csipkevirágok szúrósak, és idegen, festékszagúak. Nézek kérdően a mamára.
Megmagyarázza: - Azért töröltelek meg, hogy ne álmodj véle, ne félj tőle.
Miért álmodnék, nem értem Kezdem magam rosszul érezni. Félnem kellene?
Odakint suttognak: - Itt a tiszteletes úr! A református pap jön, fekete palástban, mindenkivel kezet fog, és mond egy imát a koporsónál. Én ezt már nem várom meg. Míg kiosonok a feketeruhások sűrűjéből, kezdik lezárni a koporsót. Már futok, és befogom a fülemet, de az udvarra is kihallatszik, ahogy éles kalapácsütésekkel leszögezik a koporsót. Ezt nem akarom hallani. Hat ember hozza ki nagyapámat, fekete rudakkal alátámasztott, aranybetűs barna koporsóban az udvarra. Attól féltem, még leejtik. Nem-nem, ügyesen ráteszik egy előre odakészített asztalra.
Már kora reggel szép sárga homokkal szórták fel az előkertet. Tiszta, sima, ünnepi lett. Itt, a szabadban, ahol sokan hallják, a bibliából olvas és tartja a halotti szentbeszédet a tiszteletes. Keveset értek belőle, fárasztó, és ijesztő is körülöttem a bánat.
Tercsa néni meglát, bevisz a konyhába, és kalácsot ad a kezembe. A kalács vanília illatú. Mélyen magamba szívom az aromát. Ezt el sem hiszem. A papa ott fekszik és mégis illatos a kalács, mint azelőtt?És jószagú lesz ezután is? A vigasztaló illat előcsalja rég készülődő könnyeimet: - Jaj! Szegény papa, nem ehet soha többé a kalácsból.
Napos őszi vasárnapon búcsúztatjuk nagyapámat. Nem volt eső, nem volt sár, úgy mondják, szép temetési idő van.
A gyászkocsi már a kapu előtt áll. Üveges oldalain festett ezüst girlandok, festett ezüst angyalok tartanak ezüst koszorúkat. Fekete -fehér bojtocskák lengenek-ringanak körben a kocsi felső peremén. Az angyalok a mennyországot juttatják eszembe, amikor becsúsztatják nagyapám koporsóját ebbe az üveges hintóba. Elindulunk. A menet aszerint rendeződik, ki milyen kapcsolatban volt a nagyapámmal. Elől megy nagyanyám, a vejei támogatják, mellette a lányai, unokái, majd rokonok, szomszédok.
Én a lovakat nézem. A fekete lovakat, a csillogósra fényesített, sallangosra díszített lószerszámmal. Komor-szomorú tartással viselik fejükön a fekete tollbokrétát. Ez a döbbenetes bokréta, a fejük fölé magasodik, méltóságteljesen bólogat a lovak lassú lépteire. Nagyon bánatos leszek. Még a lovak is gyászolják nagyapámat? Tudtam én, hogy a lovak okosak. Honnan tudják? Onnan hogy látják?
Sokáig tart az út, amíg utolsó útjára kísérjük nagyapámat. A nagyanyám elfúlva zokog a sírnál, én az anyám kezét szorítom., míg zeng a halotti zsoltár: - ”Az embereket Te meg hagyod halni...”
A sír lábánál egy fiatal diófa áll. Míg körbelapátolják a sírt, Anyám odasúgja nekem:
- Látod, ez a diófa vigyáz majd apusra.
Ez jóleső mondás. Van, aki vigyáz nagyapámra. A halottakról való gondoskodás, hogy nem hagyjuk magára ezután sem, hozzátartozik a rituáléhoz. A diófa bólogató ágát nézem. Látványa könnyíti torokszorító bánatomat. Megsimogatom a diófa sima, világos törzsét. Gyökeréig küldöm az érintést. Azután is, mindig, valahányszor arra visz az utam. Ez az én titkos szertartásom. Az én rituálém. Mintha tettem volna valamit, - az érintés erejéig, - nagyapám örök nyugodalmáért.
Ja, ezt meg még nem mondtam el senkinek, hogy ősszel mindig vittem haza néhány szem diót. Nem megenni, hanem a karácsonyfa alá. Hadd legyen itt velünk a diófába költözött nagyapó is.
Ez, itt a temetőben jutott eszembe, hogy engem elvittek kiskoromban a temetésre. Megrázott az élmény? Bizonyosan. De volt ebben valami felemelő is. Megértettem, hogy méltóan kell elengedni azt, aki elment. A méltóan élő megérdemli a méltó búcsút. Szépen, tisztességgel, mintha látná. Mert még itt van. Lehet, hogy látja? Belekapaszkodom meséken nőtt képzeletem vágyaiba. Láthatná, ha akarná. Nem lehet tudni. Megértettem, hogy van olyan titok, amit nem bolygathatunk. Csak emlékezünk.
Megértettem, hogy nem felejtünk. Hiszen még diófája is van. Ha jönnek a tavaszi esők, ő tovább él a fában. És mi, újrakezdjük. Nélküle.
Aznap este eljöttek a rokonok, a barátok, a szomszédok. Halotti tort ültünk. És elénekeltük a papa
kedves dalát. Azt, hogy” Édesanyám rózsafája, engem nyitott utoljára.
Bár sohasem nyitott vóna, maradtam vóna bimbóba…”
És a mama elmondta, hogy az apust özvegyen nevelte fel az édesanyja...
Emlékeket idézünk, örvendve, csodálattal felemlegetjük, hogy a papa katonaköpenyének csak az alját érték a golyók, őt elkerülték, amikor a papa szanitéc volt az első világháborúban.
- Mama, mi az a szanitéc, az egy hős?
-Hát, akár az is lehetne, amilyen sokat szenvedett négy évig a fronton. Na gyere, te is egyél.
És eszünk a Tercsa néni főzte birkapörköltből, és iszunk egy kis bort apus emlékére. Megtettünk érte mindent, amit még megtehettünk.
Nem álmodunk vele. Vagy ha igen, mindig csak jót. Mondjuk megálmodjuk azt, hogyan költözött nagyapó a diófába...
----------
- Ez így volt. Így bizony. Régen. Manapság? Csak a felnőttek temetnek. Eltemetik egymást az öregek. Gyermekeket nem visznek a temetésre. Ők nem búcsúztatnak el senkit, se nagyapát, se senkit aki meghalt. A gyermekeket, amíg tart az esemény, elviszik a baráthoz, a távoli rokonhoz, megóvják őket a gyásztól, a koporsóra hulló göröngyök dübörgésétől, a könnyek látványától. A gyermek beteget sem lát, csak hallja, hogy szegény papa kórházban van. Meg, hogy szegény papa nincs már közöttünk. A gyermekeket megkíméljük....
Lám, ezt a szegény Majoros Pistát is csak az öregek kísérték ki. Na, nyugodjon békében.
-Nézzétek, süt a nap. Most szép igazán a temetőkert, mert az Odafelvaló egy frissítő záporral öntözte meg. Na, indulhatunk, jöttök hazafelé?
*******
Foto: Arany Piroska :)
