Miért osont- surrant rejtőzködve Margit csakis azon a keskeny sikátoron át.? Télen-nyáron, porban-sárban-hóban, ha boltba, piacra, doktorhoz-akárhova-kellett mennie. Még. Holott tudta, hogy ”negyvennyóc óta nem fog az átok”                                                                                                                                                                    

-------------

    Úgy kezdődött, hogy Margit tudta, hogy az anyjától nincs maradása otthon. Férjhez kell mennie a gazdag Vadászné sánta fiához, Mihályhoz. De Marci helyett Mihályhoz hozzámenni, vele élni?.......   

Mégis meg kellett tennie. Miért? A gyermeki engedelmességért.

    Az anyjának-, bármiről az jutott eszébe.   Ha ettek?

 - Bezzeg Vadászéknál jobbat ennél. Ha kapáltak? -Ládd, ott nem kéne dolgoznod, megkímélnének, Ha templomba mentek? -Osztán el ne fordítsd el a fejed, ha Mihállyal találkozol!      

   Eleinte visszabeszélt: -Jaj idesanyám, tudja, hogy ki nem állhatom, minek akar hozzáadni?

  -Minek? Mert ez kér! A lány ahhoz megy, aki kéri.

  -De hisz tudja, hogy Pápai Marcihoz megyek, ha hazajön.

  -Na, persze, ha jön! Mikor jön? Sohanapján. Még csak nem is ír, legalább írna! Az is lehet, hogy azóta már elesett.

-Minek beszél már ilyeneket, hogy a szívemet fájdítsa?

-Fájdítom, nem fájdítom, Vadásznétól ezt hallottam. Annak a fia üzenget érted. Gondolkozzál, te lány! Az idő halad, te meg?” Tollas kosár az ágy alatt, itt maradtál anyád alatt” ... Vénlánynak.

 Margitnak összeszorult a szíve, ha Vadász Mihály eszébe jutott. A sánta, gazdag Vadász. Aki megúszta a katonaságot. Aki csak pipázott, meg a kapuba állt. Onnan bámulta lányokat. Bámulhatott, a lányokra nem vigyázott már hű szeretőjük, elvitték a legényeket háborúba. Rózsaszínű, - (miért nem kék vagy sárga?) -  vidám rózsaszínű lapok jöttek tőlük, Ilona megmutatta:

- Szeretett kedves Ilonkám, itten a harcvonalban töltöm bús napjaimat ahelyt, hogy téged ölelnélek hűséges mátkám, de bízom ajóistenben, hogy nemsokára hazavezérel tehozzád, maradok a sírig hűséges párod, választ várok Jóska.

    Margit könnyes szemmel olvasta az Ilona levelét és aggódott. Marci miért nem ír? Ha elesett volna, arról tudnának itthon. Értesítést szoktak küldeni. Vagy már nem szereti? Elfelejtette volna? Haragszik? Hiába küldözgette neki  itthonról a leveleket. Már van annak két hónapja is, hogy hallgat.

Marci anyja is csak neki sírdogál: - Mi lesz velünk a fiam nélkül te Margit?

Ilona vigasztalta őket: - Lehet, hogy azért nem ír mert bajban van, nem akarja megijeszteni az itthoniakat. Meglásd Margit, egyszer betoppan, mikor nem is gondolod.

 De ez a Mihály, ez meg közben az anyját küldözgeti, üzenget és halálhírét költik Marcinak. Vadászné tudta, hogy addig kell megnősítenie a fiát, míg a legények odavannak. Szigorú szemű vénség. Belevénült a vagyonszerzésbe. Arra az egy fiára se tudott vigyázni. Örökké a dologba járt. Semmi se volt neki elég. Mihály? Nem volt mindig bicegős. Akkor sántult meg amikor kiskorában magára hagyottan leesett az eperfáról. Sokáig kezelték a kórházban, mégis sánta maradt. Ettől, vagy mitől lett aztán olyan magánakvaló, búvalbélelt, idétlen, aki még szólni se mer. De az is lehet, hogy már az eperfáról is azért esett le, mert nem volt életrevaló.

 Margitnak se teste se lelke nem kívánta Mihályt, csak Marcihoz húzta a szíve. Kitalálta, hogy Ilona tudakolja meg Jóskától, mi van már Marcival, de az azt írta, nem tud róla semmit, mert onnan elvezényelték Marciékat. Hivatalos írást kérni? Eszükbe se jutott.

 Maradt a csöndes, bánatos kétség meg a szegény lányhoz illő engedelmesség.

---------

 Egyszerű lagzival tartották meg az esküvőt, - Margit meg Mihály.

Nem volt ott más, csak a szűk család, a tanúk, na, még Ilona.  Margit is csak a szürke ünneplő ruhájában, azzal a kis magahorgolta csipkegallérral. Ruhára költeni? Minek?

  Vadászné, a vén fösvény, azt akarta, ne legyen vigalom, se muzsika, se tánc. - Háborús idők járják, - mondta. Margit még örült is. Nem akart Mihállyal táncolni. Néma kínban élte végig a napot. Csak akkor pityeredett el, amikor vacsora után Ilonát kikísérte. Ilona átölelte: - Ne búsuljál jó barátném, megsegíthet a jóisten még téged is.    

Margitnak nem volt kedve visszamenni. Sokáig ácsorgott a kapuban. Hűvös szél fújt. Felhők mögé bújt a hold. Később, amikor végre bement, nekiállt rendet rakni a konyhában és, hogy az időt húzza, - sokáig vacakolt a mosogatással.

Érezte maga körül az idegen nagy házat, ahol takarékosan, (innen a vagyon?), csak egy szobát fűtöttek.  Nem akart arra a szobára gondolni. Nagy szoba. Két ágy. Egyikben az öregasszony, másikban Mihály. Ketten várták. Kihallatszott az öregasszony sóhajtozása:

- Ne dógozzál mán most is jányom. Nagy napod után vagy. Tedd el magad te is holnapra. Megvár az a mosatlan.

    Margit nem szólt. A kilincs meg se nyikkant, amikor bement.   Nem gyújtott lámpát. Ne lássák, hogy rajta maradt a felsőruha. A sötétben tapogatta ki az ágyat. Mihály felemelte a dunyhát, hogy bebújhasson mellé. Sokáig feküdtek, moccanatlan.    Margit, -a lélegzetét is visszafojtotta. Mihály nehezen lélegzett, áporodott pipafüstöt árasztott. A keze el-elindult a dunyha alatt, azután, - semmi.   Margit dermedten várt. Az ellenkezéssel vegyes riadalom egyre nagyobb hullámokban tört rá, amikor az öregasszony krákogni kezdett:

- Jaj, de sokára se nem akar megvirradni, jaj nem is várom meg, kimegyek, megfejem a teheneket. Reggel úgyis menni kell már korán, a kukoricásba.

Ezzel nagy sóhajok közepette kikászálódott az ágyból. Vitt magának takarózni egy pokrócot, hogy ne zavarja Mihályékat, kiment az éjszakába. Aludni egy dikón, a jószágok közé az istállóba.

  Ahogy az ajtót behúzta maga után, Margit azonnast lecsusszant az ágyról. Csak az ablak négyszöge homálylott. Kezét kinyújtva egy széket keresett. Ott ült reggelig, míg lassan világosodott. A feje néha ernyedten bókolt, de azon nyomban  felemelte, ült tovább, megdermedve. Hol fázott, hol melege volt.   Mihály? Az ágyban maradt. A csöndben mintha, -csak tán nem, - mintha halkan nyüszített volna: - Margit, Margit …. de az is lehet, hogy csak képzelte. Zúgott a feje. 

  Lassan kezdett virradni, akkor Margit az ágy előtt meglátta a Mihály két, kajla, kitaposott, magasszárú fűzős cipőjét. Fölsejlett előtte az eljövendő sok-sok reggel amikor majd mindig ezt kell látnia, és - Marci után vágyakozva, - ezt a pipafüstöt kell szagolnia. Borzongott.                                                             

    Fölállt. Végig se gondolta, mit tesz. A lábai vitték. Nem várta be a vénasszonyt. Nem szólt a fekvőhöz. Kinyitotta az ajtót. Úgy ahogy volt, abban az egy szál ruhában, amiben esküdtek, amiben este mosogatott, - elindult. Nem érezte hidegnek a csípős hajnali szelet. Menekült.

 A közeli szabadság reménye melegítette, míg futott-futott. Haza, csak haza.

Az anyja összecsapta a kezét: - Mi történt veled? Bántott?

-Ides, most hallgasson! Meg ne szólaljon! Azokkal se beszéljen. Én, oda, többé soha nem megyek.

  Az anyja még a boltba se tudta elküldeni hosszú napokig. Nem lépett ki a kapun. Valami bénult állapotba került ezután, attól, hogy szakított az engedelmes beletörődés szokásával. Nem ismert magára. Más lett, mint a többiek. Se lány, se asszony.  Nem tartozott sehová.

 Egészen addig, míg egy napon történt valami.                       

- Tudtam én, mondtam én, nézd ki van itt, Margit! - kiabálta jó hírt Ilona, amikor idő multán Pápai Marcit a gráczi kórházból hazahozták. Igaz, - nagyon gyenge egészségben. A tüdőlövés lassan gyógyul. Még itthon is nehezen jött létre.

 Margit mindennap átment hozzá. Ápolta......pedig volt mit hallani az anyjától, aki még     akkor is szidta, Vadászék jómódját emlegette.

  Már egészen kitavaszodott, amikor a bíróságon kimondták az elválást Mihálytól.  Ideje is volt már, mert Margit alig fért el a derékban igen szorossá vált menyasszonyi ruhájában, amikor Marcival esküdni mentek.   Mehettek volna a főutcán, messze hangzó, víg muzsikaszóval, lassú sétával, mint ahogy esküvőre szoktak. Mindenki láthatta volna, - itt viszi az oltár elé Pápai Márton az ő régi kedvesét, Tóth Margitot. Így lett volna illő, szép menyasszonynak kijáró. Ám a Margit babonás félelme miatt mégis, csak azon a keskeny sikátoron át indultak el a templom felé.

    Mondhatják, hogy „negyvennyóc óta nem fog az átok”, de biztos, ami biztos, jobb elkerülni azt a házat, a kapujában pipázó Mihállyal, és a kerítésen belül leselkedő, bosszúvágyó szülével.

 - Mi lesz, ha meglát? Megátkoz? - lépegetett- hasára simított kézzel - Margit, a Marci oldalán.   -    Itt vagyok, ne félj! Nem tud nekünk ártani a vénasszony! - suttogta, nyugtatgatta Marci.

 Mindhiába. 

Margit, - pedig mennyire várta ezt az esküvőt! - most rettegett. Eleddig, - sokáig, - rá se gondolt arra az átokra. Magabízóan kinevette.

          Mostantól, még éjjelente is hallani vélte:

        -  Megfizetsz még ezért amit az én fiammal tettél, még az ivadékaidat is megátkozom, még a szemem pillantásával is ártok nektek, amíg csak látok, ameddig élek, de még a síron túl is. Úgy tudd meg, Tóth Margit, amiért csúfot tettél a fiammal. Itt hagytad Margit. Egy másikért Margit. Vigyázz, még a síron túl is...

----------                                                                                                                                                                                              

Ezért aztán - pedig hol volt már akkor a vén Vadászné, amikor Margit még mindig ott osont azon a keskeny vízre járón át a boltba, piacra, a doktorhoz, mikor hova kellett mennie.

  Hátra-hátra nézett, mint akit üldöznek.

A tiszteletes megszólította:

 -Bolond vagy te Margit, nincs már aki bántson! Ne sározd össze a csizmádat, gyere ki az útra. 

 -Csönd... Hallod? Hallod a károgását? …még a síron túl is...még az ivadékaidat is...  Jaj, hol a gyermek? Hol vagy Marcikám? Add a kezedet, itt legyél mellettem!

Te Margit, mikor átkozott téged a vénasszony?

- Mikor is, még a háború idején.

 - Hát te nem tudod, hogy negyvennyóc óta nem fog az átok? Én a te helyedben arra lennék büszke, hogy hű voltam a régi szeretőmhöz. Milyen szép kisfiad van, meg jó urad!   Azoknak örülj, ne a vénséggel törődj, Margit!

-De azt mondta, még a síron túl is!

-Igen? Akkor kérdezd meg tőle, hogy amikor Mihály kiskorában leesett az eperfáról, és eltört a gerince, miért nem vitte orvoshoz? Arról nem beszélt ügye?

Mert sajnálta, hogy egy tehén árába került volna az operáció, hogy ne legyen nyomorék. Azt mondta, drága, majd meggyógyul. Ezért lett sánta!

Erre gondolj Margit. Nem te vagy a gonosz.

Az átkozódik, aki bűnbakot keres. Járjál emelt fővel- na Isten megáldjon!