G.Mári néni /1903-1948/emlékére.          

            Naphosszat ott ül Mári a hársfák alatt, a háza előtti lócán.  Az utat nézi, várakozik, türelmesen. Télben hátán a kockás nagykendőjében, nyárban csak abban a kék kartonruhájában.

A járókelők ismerik, odaköszönnek: - Jó estét Mári, na, mi újság Marciról?

- Még semmi lelkem, majd holnap jön, vagy holnapután. - Mári hangja bizakodó.

 Szélárnyékos helyen a domb hajlatába simul a ház.

Onnan be lehet látni a fél falut. Jó hely ez, a várakozó anyának, a bábaasszonynak.

                                                 ---------

 Tapasztalt, furfangos és bölcs legyen, aki bábaságra vállalkozik.

 Mári nem tudta még az elején, hogy ez lesz a sorsa.  

 Bába? Akármi, de bába, na, az soha. Az élet így hozta. 

 Már a kezdet is intő jel lehetett volna, hogy észnél legyen.

         Hideglelős borzongás fogja el, ha eszébe jut az, az este, amikor ő ment el lányfővel a   bábához. Megátkozta Molnár Pistát, míg a sötét utcán kerülgette a sáros, ragadós, latyakos gödröket. Ez nem lehet igaz, csak egy rossz álom. Fel fog ébredni. Hogy jutott idáig?             

         Régóta, kitartóan járt utána Pista. Hízelkedve, kedveskedve udvarolt neki. Vállát átkarolta, kezét simogatta. Mintegy véletlenül mindig arra járt amerre a lány. Márinak tetszett, nem is titkolta, de az anyjáék eltiltották tőle. Leginkább az apja.

 -Ez? Ugyan ne nevettess! Mulatós, dologkerülő, felelőtlen. Ami a legrosszabb, iszós is. Jóképű? Na, ne mondjad már, hogy abból is meg lehet majd élni, édeslányom! Meg ne lássalak véle!

Akkor kellett volna szót fogadni. Késő bánat.

A farsangi bálon történt. Jaj, az a bál! Oda nem kellett volna elmennie. Mit elmenni! Nem kellett volna avval még csak szóba állni se, nemhogy még táncolni! Molnár Pista nagyon tudott mosolyogni. Fehér fogait villogtatni. Mári ábrándozott: -Ez a Pista, ez a farkasfogú. Szeretne belém harapni

Tánc közben a Mári nyakához hajolt, nem megcsókolta, hanem aprókat harapott a füle mögé. Mári jólesően borzongott az érintésétől. Még ilyet sohase érzett. Mit nem adott volna érte, hogy sokáig tartson. Ezért ment ki véle, akarat nélküli, amolyan, „lesz, ami lesz” bódulatban.  A tánc az még semmi. Attól még nem lett volna baja. De a sötét ruhatárba, oda nem kellett volna bemenni. Azt nem lett volna szabad.  Mindent megengedni. És milyen hamar megtörtént! Jaj, mennyivel gyorsabban, és iszonytatóbban, mint amit várt.

            Utólag annyiszor elképzelte, mit szeretett volna. Egy kis csókos összebújás, szoros ölelés, hozzásimulni, az lett volna az igazi. Kis játékos, huncut harapdálás is belefért volna. De jaj, amit Pista vasakarattal véghezvitt, az maga volt a pokoli, megalázó fájdalmas csalódás. Se elmenekülni, se kiabálni nem mert. Zavarodottan érezte, hogy jobban fél a botránytól, mint az együttlét kínjától. Azt nem is képzelte, hogy rossz vége lesz. Hiszen neki nem árthat ez a szerelmes Pista.

 Ugye, amit tesz, szerelemből teszi?  A szerelem ilyen?  Valahogy nem így kellene ennek történnie. Saját magát hibáztatta. Mit tett rosszul? Nem így kellene szerelmeskedni. A többi lány, a regények, a versek, a szerelemről úgy beszéltek, hogy az, maga a mennyország.   Hát, ha ez a mennyország, ennél nem lehet sokkal rosszabb a pokol sem. Fojtott zokogással futott hazáig. Oda a tisztesség, az ártatlanság! Jaj, apám, ha megtudja, agyonver!

    Összeszorított szájjal hallgatott a titkáról. Még szerencse, hogy korán jött a tavasz, nem voltak összezárva a házban, mint télen. Nem kellett örökké az anyja szeme előtt lenni. Az utcán, a kerti munkában, a barátnők között, tettetett jókedvvel járt-kelt. Molnár Pistát kerülte. Mégis, találkoztak, az artézi kútnál. Nem lehetett onnan elsietni, míg a kanna tele nem csorog. A fiú olyan sértően bizalmaskodó cinkossággal hajolt felé, mint aki biztos a folytatásban.

   - Hun mászkáltál eddig? Gyere ki este, a Tóthék háza mögé, a bodzabokorhoz. Hé! Hallottad?

Elvette tőle a kannafedőt, megmerítette, ivott. Nem villogott a mosolya, inkább, mintha mérges lenne. Rá se nézett Márira. Nem lehetett szomjas, mert a felét kiöntötte, a fedőt visszaadta, fütyülni kezdett, otthagyta Márit.

 Molnárpista úgy ment el, mint aki tudja, úgy lesz, ahogy ő akarja: - A buta tyúk!  Ha egyszer engedte, engedi ez máskor is, többször is.

            Márit rémületbe kergette ez a néhány hét hiábavaló várakozás, a bizonyosságra. Jaj, „az” történt ővele a farsangi bálon, ami egy lánynak a legnagyobb szégyene. Attól kezdve se nem evett, se nem ivott. Apja, anyja előtt, hallgatott.

Abban biztos volt, hogy este nem megy ki a szigorúan megrendelt találkára. Helyette összeszedve minden bátorságát elment a falu végén lakó keresztanyjához. a látóasszonyhoz, a bábához. Anyja legidősebb nővéréhez. Remegve lépegetett, míg a sáros utcán a gödröket kerülgette, megátkozta azt a percet, megátkozta Molnár Pistát, míg a bábának a háza felé óvakodott. - Jaj, édes keresztanyám, segítsen rajtam!

  Ahogy a lány belépett, a bába visszahőkölt, már látta rajta, hogy bajban van:

- Hát te? Itt? Így? Sajnálkozva átkarolta, leültette.

 -Na, ne reszkess, ne sírj, hanem mondjál el mindent.

Türelmesen végighallgatta Márit. Meg se vizsgálta.

 -Drága gyermekem, - mondta szomorkás szigorral, - tizenhét éves vagy, de nem csinálunk angyalkát. De azt megígérem, hogy elintézem, ne maradj magadra, hanem minél elébb elvegyen téged ez a zsivány. De még anyáddal, apáddal is beszélek előtte. Neked férjhez kell menned!

Tapasztalt, furfangos és bölcs legyen, aki bábaságra vállalkozik.

Ez a bába ilyen volt. Elment a Mári szüleihez. Hol keresetlen őszinteséggel, hol ravasz suttogással, ügyes érveléssel összehozta a Mári és a Pista lakodalmát. Meggyőzni nem a Mári apját, nem az volt a legnehezebb. A fiú, a Molnárpista, az, semmiképp nem akart még nősülni. Tagadni próbálta. -Ő? Nem is volt a bálba!

 Bíróság emlegetése, saját házzal való kecsegtetés…na, rálett, hogy megházasodik.

    De Mári is megismerte az urát. Akkorra már igazat adott apjának, anyjának.

 Molnárpista? A farkasmosolyú? Egy önző léhűtő, aki ételben, italban, szerelemben csak magára gondol! Dolgozni pedig, valóban nem akar Esténként iszogat a kocsmában. Az a nemes arcéle, villogó mosolya, amiről Mári azelőtt ábrándozott? Ittasan? Nem lett vonzóbb a pálinkától.

             Októberben született meg Marcika. Mári az első perctől imádta. Akkor már ebben, - az esküvő előtt megígért- házban laktak, itt a domb hajlatában. A Mári nagyanyjáról maradt rájuk. Jó ház ez, jó helyen van. Innen jár Mári be a városba, tanulni. Elszánta magát. Pistára hiába vár, attól amennyit ő keres, éhen halhatnának. Mári ezért, -a keresztanyja biztatására, - beiratkozott a bábaképzőbe. Molnárpista ingerkedett:

- Mit akarsz? Te angyalcsináló akarsz lenni? Hát a fiaddal se törődsz?

 - A gyermek miatt ne aggódj, ellesz itt minálunk addig, mondta az anyja. Te csak ne törődjél a Pista csúfondáros beszédével, ha tanulsz, abból   megéltek.

Mári elvégezte az iskolát.  Az öreg doktor szívesen vette a fiatal segítséget. Keresztanyja is büszkélkedett, az ő bábautódával. Csak Molnár Pista éretlenkedett gúnyolódva a felesége elfoglaltságával. Még a jobb módot is, mintha nem vette volna észre.

   Hogy repülnek az évek! Marci is nagy fiú, már kamaszodik. Mári végezte a dolgát, járta a házakat, ahová szülni hívták. Segített, ápolt, tanított, bátorított. A fiában volt minden öröme. Hazajövet, a gyermek már a kapuban várta. Mári mindennap hálát adott azért, hogy egy pont ilyen magafajta fia született. Vacsoráztak, beszélgettek, a gyermek lett az ő igazi családja. Még a gondjait is véle beszélte meg. 

             Merre járt azalatt az ura, mit művelt, nem akarta tudni. Megszokta, hogy panasz nélkül éljen, a maga kereste sorsa miatt. Ám, az ura viselkedése kínzó szégyenérzettel töltötte el. Soha többé nem ölelte meg.  Örök búsongása lett mindennapi, rejtett, magános kísérője. 

 Elválni? Abban az időben? A faluban? Nem szoktak. Kire mit mért a sors, tűrje némán! A tisztelendő se tanácsolná, meg azután ki tudná kifizetni az ügyvédi költséget! Ez már így veszett.

   Hej, ez a nyegle, hányaveti Molnárpista hamar észrevette, hogy az emberek is tudják, hogy őt az asszony tartja el. Mert míg az asszony becsületet szerzett, addig őt lesajnálták. Volt, aki szóvá tette, hogy: -Né, te Molnárpista, milyen szép új csizmát kaptál Máritól!

            Ezt nem bírta elviselni. Hogy az asszony különb nála. Annál ő rátartibb volt. De dolgozni? Azt már nem. Mit csinált hát?

  Nem lelte otthon a helyét. Kocsmázott, ácsorgott, akárkivel szóba állt, csak teljen az idő. Pártfogót keresett. Olyan lány személyében talált rá, épp a vasúti restiben, aki még nála is kevesebb becsületet szerzett. A faluban azt mondták rá, ez a Cila, ez akárki babája, csak intsél neki.

Ennek a Cilának segített az állomásról hazavinni a csomagját. Az eső csepergett, hideg szél fújt, alkonyodott is, ezért aztán behívta Cila ezt a Pistát egy forró teára. Nem kellett kétszer mondania. A lány anyja, a vendég elől elsomfordált a másik szobába, Pista meg, végre hallgatóra talált, kipanaszkodta magát. Elmondta sanyarú sorsát, a szerinte mindig mérges asszony mellett, akit erőszakkal adtak őhozzá.

-Szegény   István, suttogta Cila, én megértem magát

Amikor aztán Pista hazaindult volna, a zuhogó esőben, Cila visszahúzta: - Csak nem akar bőrig ázni?  Pista nem akart bőrig ázni. Ottmaradt Cilánál

                                    ----------

Ez a lány, este jött, a sötéttel érkezett. Titokban, lehajtott fejjel, kisírt szemmel.

Suttogott, hogy Marci, a gyermek meg ne hallja.

- Az isten áldja meg, adjon valamit, ami segít rajtam!

Marci, nagyra nyitotta a szemét. Nem jöttek ide eddig, ilyen kéréssel. Mári megmondta, hogy soha nem tesz olyat, senkinek, amivel árthat. Eszébe jutott, mit kérdezett az ura, mikor elment a bábaképzőbe. Nem, ő soha nem lesz angyalcsináló. Keresztanyja se tett ilyet. Marcira nézett.

 -Menjél be kisfiam a szobába, ez most a felnőttek dolga.

A lány levette a nagykendőjét. Mári tapasztalt tekintettel mérte végig.

  -Mit tehetnék én? Hiszen már látszik rajtad, te boldogtalan. Ez már élni akar! És élni is fog. Nem tudok, de nem is akarok beleavatkozni a dolgodba. Nem segítek, nem. Megesküdtem, hogy csak szent ügyet szolgálok, az életet. Menj innen, míg engem is hírbe nem hozol. Szüld meg a   gyermekedet. Menj férjhez, aki tette, ahhoz.

A lány nem moccant. Az ajtót nézte, mint aki vár valakit. Aki jött is. Mári elutasító szavára, mint végszóra megnyikkant a kilincs.

- De bizony, hogy segítesz, kedves feleségem!

Mári hátrahőkölt :-Te vagy Pista? Hát neked meg mi közöd van ehhez?

 Megdöbbenve kapaszkodott az asztal szélébe. -Csak tán nem te...Ó, te szerencsétlen, hát soha nem férsz a bőrödben! Molnárpista te himpellér, hát ezt a lányt is tönkretetted? Menjetek innen, engem ne kényszerítsetek semmire. Én nem leszek esküszegő. 

   Molnárpista most nem kiabált, sziszegve suttogta: -De bizony, hogy leszel, kedves feleségem, te nagyokos. Értesz hozzá, megteszed! – megszorította a karját, hogy fájt. - Látod ezt, -mutatta az éles tőrkését, amit mindig magánál hordott. -Nem öllek én meg, ne félj, kedves feleségem, csak ennek a jobb kezednek két ujját vágom le, amivel a pénzt keresed. Amivel bábáskodsz, kedves, kényes feleségem! Választhatsz. Vagy az ujjad, vagy megcsinálod. Cilának nem kell a gyermek, szabadítsd meg tőle. Most. Itt. Ma este.

  Intett a lánynak. - Fogd le a másik karját.

 Majd egyre fájóbban szorította Mári karját. Kifeszítette a tenyerét. Mári tudta, hogy nem pusztán fenyeget, ez képes lesz használni a tőrét.

 Ha mást nem, elvág egy ideget, inat, és bénává teszi őt. Akkor mi lesz Marcival? Hogyan neveli fel? Itt a falu szélén, a domb hajlatában kinek kiabáljon? A süket szomszédnak? Édes jó Istenem! Ez az éjszaka! Ennek az emlékét jó lenne elfelejteni. Félt. Remegett. Rémületében mit tehetett volna, csak annyit tudott kinyögni:         

 -Vidd el a fiút anyámékhoz. Azután gyere vissza segíteni...  

          … és megtörtént, amit soha nem akart megtenni. Amiben nem volt gyakorlata...

 A véres lepedőbe csavart csomagot Molnárpista vitte ki, rejtette el, valahova. Mári nem kérdezte hova. Azt hitte, ha nem tudja, nincs is. Úgy tett, mintha nem volna semmi baj.

Azután takarítani kezdett. Forró vízzel mosta le az asztalt. Ahogy hajlongott, ki-kihagyott a lélegzete. Élesen nyilallott a gyomra. Az is lehet, hogy a szíve. Ilyen rosszul még soha nem érezte magát. Testi- lelki, soha nem mulandó nyomorúságot érzett.

 Az akkor már hajnalodó éjszakában Molnárpista vitte haza az össze-összecsukló, elaléló beteget. Eleinte csitítgatva, majd csöndes káromkodások közepette siettette, hogy még virradat előtt hazaérjenek.

 - Csönd! Ne nyögj, senki ne halljon, ne lásson bennünket. Ezek a büdös kutyák ne ugatnának! Felriasztják az egész utcát.

- Jaj, mért ugat így a kutya, nem tudok tőle aludni, - morog az öreg süket a szomszédba.  Ki jár mifelénk ilyenkor késő este? Kimegyek, szétnézek. Sötétedik, de úgy látom, Márihoz jött valaki.

Hallod! Miért ég a lámpa a bábánál egész éjjel? Vendég lehet nála?

Ki az, tán csak nem az ura, az a részeges Molnárpista járkál kétszer is a kútra, éjnek évadján t? Füstöl a kémény, mit főznek ezek ilyenkor? Oltsd el a lámpát anyjuk, ne vegyék észre, hogy leskelődök.

 Mi az a jövés-menés a függönyös ablak mögött?

Ne aludj, hé, várjuk ki a végét.

 Jaj, tán mégis elbólintottam? Nézzed már, éjfél elmúlt, ezek még mindig fenn vannak. 

 Hallod te, ásót hoz a kamarából, valamit ás a kertjükben Molnárpista.

 Mit ás ez ilyenkor novemberben? Mindjárt virrad.

  Mennek mán a vendégek, Valami nőt hoz kifelé Molnárpista. De nagyon részeg lehet a nő, úgy kell támogatni. Nézzed má', jól nézünk ki, ezek már itt is isznak! Na jól van, hagylak aludni, inkább én is lefekszek.

Az öregember még sokáig morog:

 - Ásott. Csak azt tudnám, mit ásott el Molnárpista a kertben? Kincset ásott el az orgonabokor alá? Lopott ez valamit, valahol, azt rejtette el a földbe. Valami értékeset? Biztos, egész biztos! A hülye, legalább ne holdvilágnál tenné. 

Azt hiszi, nem ásom ki? Holnap, vagy azután, ha nem lesznek itthon. Én előttem nem lehet titka, ennek a léhűtőnek!

------- 

Tapasztalt, furfangos és bölcs legyen az, aki bábaságra vállalkozik.

Vagy legalább óvatos. Ne bízza titkát senkire, és soha ne léha, könnyelműre, aki csak tessék-lássák, felibe-harmadába végzi, amit tesz.

 Nem kellett a kíváncsi öregnek suttyomban ásogatni. Hamar meglátta az elföldelt csomag tartalmát, hamarabb, mint gondolta.

Mire Mári másnap este hazajött, az öreg azzal fogadta, már itt jártak a csendőrök, pakolhatsz Mári. Elzavartam a kutyákat

Mit beszél? Miféle kutyákat!?-

Azokat ott, az orgonabokor alól. a kikapart, sáros földön marakodó kóbor ebeket. Azok szoktak ilyenkor késő ősszel beosonni a, élelmet keresnek, a kertek alatt.

                                                       -------

 Öt éve már Molnárpistáról semmit se tudnak, hol él, merre csavarog. Elmenekült valamerre.

Öt éve hogy Cila, vérmérgezésben meghalt.

 Most szabadul Mári. Kalocsáról.

                                                                 ---------

  Marci sűrűn ki-kinéz az útra. Az anyját várja. Megnőtt, katonaköteles, kész legény, mióta a nagyanyja viselte gondját. Az öt év alatt alig látta az anyját. Leginkább karácsonykor, ha a nagyanyja bevitte hozzá. Marci izgatott Torkában dobog a szíve Már jöhetne! De ha jön is, ha hazajön anyám, jaj, máris el kell búcsúzni tőle, indulnia kell.

Szekérrel viszik a behívottakat katonának. Felemeli a ládáját. Zöldre festett katonaláda. Oldalán fekete betűkkel: Molnár Márton. Viszi Marci a ládát. Alig bírja. Mi van ebben, amitől olyan nehéz lett? Miért reszket a lába? Miért könnyes a szeme?

- Julcsa néném, maga az állomásról jön? Anyámat nem látta?

- Nem Marci fiam, evvel a vonattal nem jött. Tán csak majd a későbbivel.

Rázza a szekér, trappolnak a felszalagozott lovak, hangosak a legények, mintha vigadnának

:” Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak.”

Marci próbál dalolni a többiekkel

Vissza-visszanézett. A nagyra nőtt hársfák, eltakarták a hajlékot.

Marci nem Galíciában esett el. Azt csak a régi katonanóta mondja. Foksányba vitték őket, ott már sebesülten feküdt. Érezte, tudta, hogy neki, vége. Az anyjának üzente egy falubeli katonakomával, hogy jöjjön el legalább a sírjához. Ide Foksányba. A Kárpátokon túlra.

Mári jajveszékelt: -A sírjához? Hiszen hazajön! Haza kell jöjjön!  Jaj, ha akkor nem késem le a reggeli vonatot, ha a hivatalos ügyek nem marasztalnak délig, akkor minden másképpen történik! El se búcsúztunk! -jajong Mári, álmatlan, bűntudatos éjjeleken.

Hetekig, hónapokig, meddig még?

Nappalonként csodaváró, önámító, varázslatos képzelettel hitegeti magát:

• Ha böjtölök, ha imádkozok, az hazahozza. Lehet, hogy ma este kopogtat.
• Hallga csak! Nem az ő lépte kopog? Na, majd holnap reggel, vagy holnapután....

 Molnárpista? Rég elkotródott az üres házból valamerre. Jajonghatott Mári, nem hallotta más, csak a hársfák az ablak előtt meg a faluszéli végtelen mező.

Tavasszal Márit megszólította a falu új bábája. –Te Mári, azt hallottam, Tószeginé elment Foksányba, megkeresni az ura sírját, hogy a hamvait, ha lehet, hazahozza.

. –Lehet már utaznii? Mikor ment?

• Hát nem is tudom, csak most hallottam.

Attól kezdve Mári kuporgatott, vonatjegyre gyűjtött.  Háta belegörbedt, csak a szemei égtek, min a lázbetegé. Aludni se tudott az izgatott készülődéstől.

Végül elgyötörten csomagolt: - Mennem kell, míg még tudok, míg birok!

Akkor, - útra kelt, - Foksányba.

 Úgy ment el, senkinek se beszélt róla.

A vonaton nagy tömeg tolongott, nagy csinnadrattával ünnepeltek az emberek. - Vége a háborúnak!  Irigykedett? Könnyesen bámulta a mások örömét...

                                          ---------

 A temető a hegyoldalon, az erdő szélén feküdt.  A vasúti bakter feleségét, aki az utat megmutatta, visszaküldte. Egyedül, egyedül kell megtalálni Marcit.

   Botorkált Mári, a behorpadt, fűvel, borostyánnal, orgonabokorral benőtt gondozatlan katonasírok között. Kidőlt-bedőlt fejfákon eső mosta, szétverte betűk. Kétszer, háromszor végigvizsgálta, heves szívdobogások között hajlongott bukdácsolva. 

 Nem volt köztük Molnár Márton neve. Pedig itt van. De melyik?  Úristen, hol a fiam?

-          Kiégett, könnytelen szemmel, tanácstalanul álldogált, kezében szorongatta a koszorút.

  Estébe hajlott a délután, a fenyőfák derekáig ért már az árnyék.

Leült egy mohos kőre. - Kisfiam, itt vagyok! Hallod?  

Hogy menjek haza? Haza? Az üres házba?

   A kő mellett, ahol ült, a fejfán kivehető még a név: Pap Mihály élt 19 évet.

Ez a Mihály gyerek, ő meg az anyját várja!

 Letérdelt és eltisztogatta a lehullott tűleveleket.

 – Akkor, legyen ez a tied, te tizenkilenc éves katona, - és a szalagos, feliratos koszorút Pap Mihálynak adta: - Soha nem felejt el szerető anyád

 Felállt. A lemenő nap már a fenyők hegyét fényesítette, amint tétován elindult.

 Hová? El nem tudta képzelni, mi dolga lehet még, elárvult életében.

                                              -----------       

  Bölcsesség, bármiféle furfang? Hasztalan. Hiábavalóság.

 Hacsak…

 Megtorpant! 

-Nincs köztük! - Hát ez az! Tudtam én! Nincs is meghalva az én fiam!

 Ezzel nekilódult a tekervényes ösvényen lefelé.

-Jó gyerek az én fiam. Hazajön, vagy holnap, vagy holnapután.

Kép: Fortepan