A buszon, ez a kicsike, alig kétéves kisfiú, most az apjával utazik. A gyermek élénken kérdezget, izeg-mozog. Az apja, vékony, hosszú hajú fiatalember,- nem igen felel rá, nézeget kifelé az ablakon, majd érdeklődik a szemben ülő asszonytól, hol kell leszállni az állomásra menet. Mondják neki a körülötte ülők, hogy itt mindjárt a következő megállónál.
A férfi, készülődni kezd. Csomagokat szedeget össze a földről. A gyermek magára marad. Nosza, mindjárt játékot talál, az ablak melletti ülésen feláll, két kis kezét, mind a tíz ujjával ráterpeszti, préseli az ablakra, homlokát is odaszorítja az üveghez.
Az apjának egyszerre kell a csomagokat, a nyüzsgő kisfiát, a leszállást jelző gombot kezelni, nem csoda, ha álltában igen nagy lendülettel, meginog, alig tudja visszanyerni az egyensúlyát.
Azért még fél kezével elkapja a fiát. Nem ám óvatosan, hanem a fél karjánál fogva, húzza maga után, mintha csak kismacska lenne. Az asszonyságok méltatlankodó helytelenítése közepette:
- ez tán részeg, vagy mi,
- na, jóra bízták szegény gyereket,
- egy anya így, soha,- és még elítélőbb megjegyzésektől kísérve, kászálódik le a járműről.
A busz még nem indul, ezért láthatjuk a leszállókat, elsietni a busz mellett. Látjuk a kicsit is, az apjával.
Ez az apuka, nem veszi ölébe a kisfiát. Nem teheti. Épp elég neki a két szatyor. Mind a két lába térdben béna. Lépteit, derékból lendíti. Kétfelé kaszáló lába miatt billegő felsőteste, ide-oda kileng. Szigorú figyelemmel néz, hol maga mellé, hol maga mögé, a lába elé.
A gyermekre ügyel, el ne veszítse, vagy csak nehogy elgáncsolja, előtte-mögötte futkosó, ide-oda kalandozó, játékos kisfiát.
A leghangosabb asszonyság kinéz, őket nézi. Most előkapja a táskáját, szinte bebújik a mintha valamit keresne, ő, ugyanis itt sincs. A szomszédja, sietve másfelé néz, nem hangzik vélemény. Se jó, se rossz szó, nincs…
Ki előtt, egymás előtt mentegetnék magukat, a buszon?
Még az kéne. Nem is ismerik egymást.
Innentől meg,- még látásból sem.
