Manni a templom mellett lakó nagymamánál szeretett lenni. Ott van, szombat este óta. Hogy másnap ott ébredjen. A nyári vasárnap reggelek mindig a végtelen lehetőségek, a korlátlan szabadság ígérete volt Manni számára. Ami vasárnapokon történik, az csodát is ígér. Már szombaton átment, hogy ott aludjon a mamánál. Itt lakik Micike, a családjával. A sógor, aki a Micike férje, a két gyerekük, meg még egy rokonlány Csuri, aki innen jár a városi iskolába.

Már a reggel is jól indult. Manni a mama heverőjén aludt, most a takarója alól hallgatta a semmihez nem hasonlító otthonos családi zörejeket, hangokat. Semmi sietés, semmi kapkodó rohanás. Reggelizés, beszéd, jövés- menés. Nincs sürgető ébresztő. A nap, a Manni ágyára sütött. Fénye lassan csúszott a párnán és Manni várta, hogy egyszer csak hozzá érjen, rávilágítson. Már a kezén, már a vállán, és hopp, pont szemébe ragyogott. Ilyenkor kiugrott az ágyból és kiszaladt a ház előtti virágos kertbe. Beleszuszogott a reggelbe, nagyot sóhajtott. A petúniák illatát még nem vitte el hajnali napsütés, még őrizte éjszakai üdeségét, és a macska odasimult a Manni lábához, ami ugyan finoman cirógatta, de most mégsem hajolt le hozzá. Várt. Valamire várt. És akkor megjön a vasárnapi csoda, amit Manni nem adna semmiért. Amikor felzengett a templomba hívó harangszó. Itt a szomszédban, és Manni fölnézett a toronyra, de mintha a zúgás inkább innen, a mama kéményéből szólna. Nem a kicsi, a csilingelő hangú, nem a hétköznapi, hanem az öreg harang, aminek komoly zúgása tetőtől talpig megtöltötte Manni egész valóját. Szép a harang szava messzebbről is, csakhogy itt, mintha a hangok ott benne, a feje tetejétől a talpáig átjárnák, benne rezegnének. Zsong, árad, felemel, lebegtet az ünnepi harangszó. Manni nem tudta, hogy ez, amit érez, ez a vasárnapi áhítat. A harangszó imádkozott, messze hangzóan dicsért, áldott, könyörgött, vezekelt, bátorított. A harang mondott hálát és kért segítséget. Templomi kedvet varázsolt. Nem hiába. Lám, a mama fekete ünneplőben útrakész. -Mamuskám, mehetek én is? A mama örült, de nem mutatta, katonásan pattogott a szava: –Ha a második harangszóra megmosdasz, megiszol egy bögre tejet, eljöhetsz velem a templomba. Percbe se kerül ez, ennek a szélvészkisasszonynak. Már fogta a mama kezét, kis fehér ruhájában lakkcipősen, hajában a vizes fésű csíkjai, szájában az utolsó falat kenyér, mentek a lépcsőn, fel a templom kapujához. Manni számolt. Tizennyolc lépcsőfokot sorolt, ami neki semmi, a mama fájós lábának sok. A mama a korlátba kapaszkodott. De mindjárt pihenhetett, mikor beértek. Ott a második sorban a szélső helyen leülhetett. Az a mama helye. Manni ott ült mellette, és várakozóan hallgatott, csöndben, szó nélkül várt. És felzengett az orgona. Egy Bach fúgát játszott a kántor, míg a hívek gyülekezete, összesereglett. És Manni újra érezte a muzsikáló hangok szédítően áradó zsongását. Az orgona neki szólt.

A világ megszűnt, csak ők voltak ketten, a zene és Manni. Ilyen lehet a mennyország. Az égi zene. Gyors, vidám, bátorító futamok váltották egymást és a mély regiszterek zengtek, mint békítő, csöndre intő, vigasztalás. Manni a gyomrában érezte a remegő boldogságot. Az orgona elhallgatott, amikor a tiszteletes megérkezett és lassú méltósággal végig ment a padok közötti úton. A hívek felálltak, énekeltek. És új, most torokszorító lassú muzsikát zengett az orgona, a gyülekezeti énekszó kíséretében.” Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik. Lelkem úgy óhajt Uramra és hozzád fohászkodik…” Manni kérdően nézett fel a mamára. A mama nagyon áhítatosan, a hangját kicsit rezegtetve énekelt. Manni megérezte, hogy ez az ének fontos a mamának. Amolyan lélekfürdő. Az egész heti leülepedett, elfojtott, elodázott panaszának, fáradtságának, sérelmeinek templomi nyelvén beszél. Vagy talán hálát küld az ég felé? Azt is. Elmondja! Végre itt, most hangosan elmondja.…szomjúhozik én

lelkem… Manni nem érti, a szavakat. Sem a híves patakot, sem azt, hogy vajon színed eleibe, mikor jutok élő Isten. Nem értette, de a dallam üzenetéből érezte, hogy ez egy magános, titkos beszélgetés. A bánat, a megilletődés nyelve ez, a megértő Odafennvalóval. Csak itt, másként, mint otthon. Ezt otthoni nyelven, így közli, a vele együtt élőkkel, hogy például: - Azért ez mégse járja…- Ó bárcsak figyelnél…- Már ezerszer megkértelek… Én csak javadat akarom…Manni kicsit közelebb húzódott a mamához. A mama kutatva nézett rá, de tovább énekelt, és egy picit ellépett Mannitól. Nem azért, mintha terhére lett volna, hanem mert az áhítatát szeretné megőrizni, és nem beszélgetni. A templomban vagyunk! Az orgona elhallgatott, mire a tiszteletes kezdett prédikálni. Erre már Manni nem figyelt. Ha nem szólt a zene, bámészkodott.

Figyelmesen nézegette a szószéken végig futó faragásokat. A bibliaolvasó asztalosmester szőlőfürtöket vésett rá. Erről Manninak eszébe jutott, hogy éhes. A lábával szaporán harangozott, mert a pad magas, a lába nem ért le a földre, és zsibbadt is. A templom hűvös, hidege tüsszentésre késztette. Szívta az orrát. A mama megfogta a kezét, hogy csöndre intse, amikor újra zúgni kezdett az orgona. És felzengett az ének, és Mannit újra szárnyára vette, a lebegő könnyed énekbeszéd. Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel. Manni földerült, ezt ő is tudja. A mama tanította. Felnéz rá, összemosolyogtak. Énekelt a mamával. Nem lehet nem meghallani, a Manni élesen tiszta, őszintén szívbéli örömmel hangzó, beszélő énekét. Az előző sorokból hátranéztek, mosolyogtak. És a tiszteletes is a szószékről, picikét biccentett a fejével, amit Manni dicséretnek vett. Dicső király, ég és a föld ura, szívünk tied…. A Miatyánkot mély átéléssel suttogja…és szabadíts meg minket a gonosztól. Hazafelé Manni ugrándozott, öröm dagasztotta a szívét. Ebédelnek. És mert újrázni akarja a sikert, a levesnél elkezdte, hogy a többiek is hallják: -Ő felruház és táplál, rád gondot ő visel…bár a szöveg ebédhez illő, a mama tudta, hogy kanálcsörgés közben az ének mégsem tölti be küldetését. Rászól: – Manni, most egyél. De Manni nem hagyta magát, énekelt. A mama ráhagyja, nem vitatkozik, ma vasárnap van, ma van az ünnepi énekbeszéd ideje. Mégis, most elhallgatott Manni. Felemelte a kezét: – Hallod! Harangoznak! És most a csöndet zengve-zúgva betölti, a gazdagon áradó, déli harangszó…Manni hallgatja, és nem adná oda semmiért, itt, a mamánál, ezt a harangszavú vasárnapot.

Photo by Angel Luciano on Unsplash